Ne szoruljon képzelgésre karjaim között, ez volt a vége. Ne szoruljon képzelgésre karjaim között. Az se biztos, hogy pontosan így, de nem ez számít. Mi lett velünk, hogy már csak a képzelet segít rajtunk, a játékosság, a trükkök? Mióta nem vagyunk teljesen elegek a másiknak? Mióta kell a képzelet mankója? Hagyjam-e, hogy fájjon ez a fölismerés, bevallása a ténynek, és hogy kisebesedjen a szúrás, vagy engedjem el, hagyjam elmúlni, nyugodjak bele, hogy ez van? Hogy most ez van, de ez sem lesz egyszer, hamarosan ez sem marad kettőnk lángoló érzéseiből. Aztán eljön az idő, amikor egyikünk képzelni lesz kénytelen – nem idegent, hanem a maga mellett ürességtől kongó helyre a másikat, mert a másik nem lesz a valóságban ölelhető. Csak képzeletben, elkönyörögve a halál oldaláról, élővé varázsolva a képzelet által.
Bár ne lenne meg az a vers sehol, bár soha sem akadnék rá, kívánom. De ettől még nem lesz más semmi sem, minden így marad, ahogy van, lefelé tartva. Nem is az a baj, hogy megakadályozni sem tudom, csak elviselni, nem az a baj, hogy fájva múlik el: az bánt, hogy előre tudom a véget.
