Porto-Ré-i legendák

A Porto-Ré-i kikötőben néhány száz lépéssel odébb, a kis öböl túlsó oldalán, az 1904-ben épített, hajdan pompás Liburnia szálló omladozó falai fölé magasodik egy robusztus erődítmény, a századokkal is dacoló, kikezdhetetlen Frangepán-kastély. A mediterrán kőfalak hűvösében IV. Béla király, Frangepán Ferenc (Franciscus Marchio Frangipani) és Zrínyi Péter tiszteletet parancsoló tekintete fogadja a kései látogatót, jelezve: a vár falai között elevenen élnek a történelmi emlékek, ma is mélyen tisztelik mindazokat, akik évszázadokkal korábban megalapozták a város életét.

Jókai Mór 1881. szeptember első napjaiban tett fiumei útja során látogatta meg a Porto-Ré-i erődöt. A lehető legbiztosabb pontból, hajóval közeledve, a tenger felől láthatta a Frangipáni várat, csöppet sem meglepő hát a lelkesedése: „Maga a vár tömör, négyszögű épület, mind a négy szögletén egy-egy termetes gömbölyű toronnyal – írta az Egy játékos, aki nyer című, egy évvel később, 1882-ben megjelent regényében. – A négy szárny mindegyikén, a földszinten és az emeleten hét magas ablak van; csak a tornyok kétemeletesek, hat ablak van egymás fölött, minden ablakon erős vasrostélyok. Kívülről rideg, visszariasztó a várkastély alakja, inkább romnak néz ki, minthogy az alacsony tetőzet nem látszik ki a magas homlok-párkányfaltól.” A kapun túl azonban gyönyörű látvány tárul a látogató elé: a várnak mind a négy oldalát széles folyosók futják körül, fölöttük tág ívre hajló boltozatok tartják a mennyezetet. A földszinti boltívek oszlopai tömörek, egyszerű oszlopfőkkel, az emeleten azonban már a reneszánsz elemek dominálnak: a karcsú márványpilléreket díszes oszlopfők koronázzák. Egy bizonyos szögből szemlélve a boltozat ívei úgy simulnak egymásba, mintha a hófehér kagylók karneváljának a közepébe csöppent volna a látogató. „A széles négyszögű kőlapokkal kirakott udvar közepén áll a márványból faragott kút medencéje; rajta a kettős címerpajzs egy márki-koronával összefoglalva; az egyiken a kenyeret dagasztó oroszlán (Frangipáni), a másikon a szárnyas torony (Zrínyi).”

Porto-Ré az egyetlen városka, amely Zrínyi- és Frangepán-kastéllyal is büszkélkedhet. Donáth Imre, a fiumei földrajztanár Szülőföld leírása – Fiume és környéke című 1892-ben megjelent tankönyvében érdemesnek tartja megemlíteni: Bakkari és Portoré kis kikötővárosok a Bakkari-öbölben, Portoréban volt egy régi Frangepán-vár, mely „jelenleg jezsuita kolostorrá van alakítva”. A történetírás szerint valahol e falak mögött „sub rosa” szőtte a császári udvar elleni összeesküvését a Frangepán és a Zrínyi család. A magyar történetírás ezt a Wesselényi-féle összeesküvésként tartja számon, mely az 1671-ben bekövetkezett véres megtorlással, Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Bécsújhelyen, és Nádasdy Ferenc Bécsben történt kivégzésével tragikusan ért véget. Csak a nép hiszi ma is, hogy a Zrínyi-fok alatti sziklák mentén olykor megjelenik egy-egy hófehér hajó, hogy titokban elszállítsa a „rejtett drágaságokat”.

Garády Viktor azonban még emlékezett arra, hogy a Zrínyi-várban valamikor boldog események is zajlottak: Magyarország, Horvátország, Szlavónia és Dalmácia legelőkelőbb főurai adtak itt találkozót egymásnak. „Abban a háromemeletes, négytornyú, hatalmas épületben, amely ott uralkodik a szomszéd portoréi kikötő előtt elnyúló sziklás földnyelven, s ahová néhány évvel ezelőtt idegenajkú jezsuiták vetették be magukat – írta –, valamikor a nemzet színe-java, az ország legelőkelőbb családjai adtak egymásnak találkozót, hogy részt vegyenek a házigazda, a hős Zrínyi Péter családi ünnepén. A Wesselényiek, Nádasdyak, Perényiek, Báthoryak, Széchenyiek, Rákóczyak és Frangepánok meghívott vendégei voltak a fejedelmi fénnyel berendezett portoréi várkastélynak. Nagy és jelentőséggel teljes ünnepe volt ez a Zrínyi háznak. Ilona, a Zrínyiek legékesebb rózsabimbója kézfogóját tartotta a leghatalmasabb magyar főúrral, az ifjú Rákóczy Ferenczczel.”

Jókai ide szőtte a napóleoni háborúk utáni idők romantikus történetét, amikor „a sok újan teremtett királyság, respublika visszatért a régi gazdájához. Az illyriai királyság pünkösdi napjai is elmúltak, s lett belőle megint »magyar partvidék«, Isztria, Horvátország.” Az Axamita strázsamester(nő), a titokzatos Mettel rejtette el, és őrizte a Frangipáni-várban azt a csodálatos istennőt – Miliorát –, akinek Diana vagy Minerva lehetett az őse, s aki még fiatal volt nagyon, „csak nemrég hagyta el a gyermekkort”. Száműzöttjei ők a messzi Torontál vármegyének, ahol a kapzsi rokonság kiforgatta őket az őseik vagyonából, s most földönfutóként keresnek valami biztos menedéket, mindaddig, amíg sorsuk valami módon jóra nem fordul; mindaddig, amíg nem lesz újra együtt a jelzálog fedezete. És mire a szerencse újra a pártjukat fogja, Jókai végigvezeti az olvasóit a Dalmát tengerpart rejtelmes vidékein.

A Frangipáni-vár környékén játszódik Deli Markó, a horvátok háborúit megvívó vitéz, és a titokzatos Marguerita szerelme, amelynek története a táj misztikus alakokkal, boszorkányokkal és titokzatos hősökkel, lovagokkal teli múltjába viszi az olvasót. „A nap lement már: az ég narancssárga volt, a tenger acélkék. Végtől-végig, amennyire a szem ellát, olyan üres volt a tenger, hogy egyetlenegy vitorla sem látszott rajta sehol, sem egy halászbárka, sem azok a dereglyék, amik Fiuméből Veglia szigetére, vagy Buccariból a Scogliora szállítják a munkásokat, akik reggel odamennek, este visszatérnek. Még a tenger is ki van halva.” S amíg a harcra készülő katonák a messzeséget fürkészték, a vár lépcsőin titokzatos ragyogásban megjelent egy női alak. Deli Markó azt képzelte, hogy „az a fényes alak, bíbortól, aranytól ragyogó, de a nemes férfi-bűbájtól még jobban ragyogó, valami földöntúli lény, egyike a tündér fejedelmeknek, akikről könyvei regélnek, s az ellenállhatatlan varázstól vonzatva, elhagyta sötét rejtekét, s a punta lépcsőin alásietett a partra.” Megjelenésére rémületes üvöltés támadt az uskókok között: a Marguerita! ordították a csónakokon, s belekaptak az evezőkbe, minden irányban szétlódulva a parttól. A vezér pedig „délcegen, felemelt fővel tekinte a közeledő leányra. – Fuss! Fuss, Deli Markó! – ordíták a knézek. – A Marguerita megcsókol!” Mert akit Marguerita megcsókolt, azt az átkok kerítik hatalmukba. Deli Markó azonban a bűbájos alakban leli meg a boldogságát.

Ami igazán meglepetés a mai olvasónak is: a Fiume 1882. január 15-i számában Gresits Miksa fordításában Maurizio Jókai: Castelli messi all’incanto címmel olasz nyelven részletet közölt Jókai legújabb, az Egy játékos, aki nyer című, Porto-Rében játszódó regényéből.