A háború utáni diákéveimben nem sokat hallottam Herczeg Ferencről, az iskolában nem tanultunk róla, könyveit a könyvesboltban és a könyvtárban se vehettük kezünkbe. De róla, könyveiről szóló ismertetőkhöz sem juthattunk hozzá. Valamiféle sejtelmes titokzatosság vette körül. A később hallott ’nemhivatalos’ információkat is. Azt hallottuk, hogy a Horthy-rendszer legnépszerűbb írója volt, nem is magyar, de német, s igencsak benne volt a Trianon utáni magyar revíziós mozgalmakban. Anélkül, hogy ezeknek az állításoknak a részleteit firtattuk volna, tudomásul vettük, hogy a háború utáni kommunista Jugoszlávia iskoláiban művei nem kerülnek a kötelező olvasmányok listájára.
Gondolom, az anyaország iskoláiban is hasonló volt a helyzet. De változtak a rendszerek és a helyzetek, s a 90-es években nálunk magán vállalkozásban a Pandora könyvek sorozatban megjelent Herczeg Ferenc és Vass Albert könyve is.
Évekkel később egy kollégám napilapunkban is szólt róla, ami miatt viszont a fölöttesek igen rossz szemmel néztek rá. Történt viszont, hogy szülővárosában, versecen a helyi művelődési egyesület szervezésében és dr. Bagi Ferencnek, a Magyar Tanszék tanárának közreműködésével rendezvényen emlékeztek meg a város nagy szülöttéről. Néhány évig működött ez a dolog. Úgy látszott, a sziváci Szenteleky napokhoz vagy a szabadkai Kosztolányi napokhoz hasonlóan Versecen is kialakulhatna egy hagyomány. Évente egyszer a Herczeg Ferenc napok alkalmat nyújthatnának nemcsak a megemlékezésre, hanem arra is, hogy az összegyűlő írók az évfordulók kapcsán a jövőről is eszmét cserélhessenek a városban, ahol „Azóta sem találtam harangokat, amelyek oly édesen énekeltek volna, mint a verseciek, de hegyet sem láttam, amely oly mély oroszlándübörgéssel visszhangoztatta volna az égzengést”.
Az ígéretesen induló sorozatból nem lett hagyomány, megszűntek a rendezvények. De nem valami állami tilalom miatt. A szervezők közötti félreértések miatt, vagy ki tudja, mi okból, de évek óta már nem kerülnek megrendezésre a Herczeg Ferenc napok. Nem szabadna hagyni, hogy emléke feledésbe kerüljön. Munkássága, egyénisége sok vonatkozásban segítségünkre lehet.
Mivel gondolom, sokan nem ismerik, az egyéniségére, munkáira vonatkozó néhány idézettel megpróbálom alátámasztani előbbi gondolatomat.
A Petőfi Társaság az író félévszázados tagságának alkalmából kötetet jelentetett meg, ebben 28 szerző ismerteti Herczeg műveit, írói útját és emberi tulajdonságait. Íme ezekből néhány gondolat.
Herczog Ferenc apja Versec polgármestere volt, nem is tudott magyarul, de fiát magyarnak akarta nevelni, ő ugyan korán elhalálozott, de az özvegy édesanya is a megboldogult elgondolásait követte, s fiát Szegedre küldte iskolába. „A kis Herczog a temesvári, majd a szegedi gimnáziumban megtanul magyarul, vérévé válik a magyar történeti értékközösség tudata, mintegy magyarrá lényegül át, s a nemzet egyik legnagyobb költőjévé emelkedik. Példája igazolja, hogy a nemzet elsősorban nem biológiai, hanem szellemi-művelődésbeli princípium: az a nemzet fia, aki magát mindenestül a nemzethez tartozónak érzi, akinek a nemzet fájdalma az ő fájdalma is, akinek a nemzet öröme az ő öröme is…” – írja Kornis Gyula a könyv bevezető írásában. Elemzi a szerző Herczeg gyerekkori, ifjúkori fejlődését is. „a környezettel való szembeszállás, az Én-centrum előtérbe tolulása, önmagának s a felnőtteknek meg nem értése az ifjút hajlamossá teszi az önreflexióra, a merengésre, ábrándozásra, a magány szeretetére. „Én akkoriban – mondja a költő – többet jártam fel a Várhegyre, mint azelőtt bármikor. Mindig egyedül. A csonka torony tövében, a mélység fölött kiugró bástyán hasaltam s a kék messzeségbe bámultam…”
Mindenképpen figyelemre méltó Pap Károlynak a Pogányok című Herceg-regény kapcsán kifejtett észrevétele: „Érdekes mindjárt az a kérdés, hogy a jeles író, aki föllépésétől kezdve csaknem a század végéig inkább társadalmi témákkal foglalkozik, mint fordul egyszerre a magyar múlt, a történelmi és népi lélek bonyolult problémái felé?... Bizonyára hatással volt rá a millennium utáni évek lázas hangulata, azok a boldog idők… a politikában meg egyre zajosabbakká lesznek a közjogi viták, szaporábbak a délibábos tervek és sallangos szónoklatok, hogy nemsokára sivár pártharcok színterévé avassák az egész magyar parlamentet.
Herczeg alkotóereje teljében mohó fogékonysággal szívja magába a kor lehelletét, egyre többet gondolkozik a magyar élet értékén és értelmén, látja, hogy a jelen csak folytatása a múltnak és, hogy igazi lényegét nem lehet megismerni az ősök ismerete nélkül”… Ekkor születnek a tolla alatt gyors egymásutánban (1901-1904) az Ocskay brigadéros és
a Pogányok, majd egy egészen más történeti szemlélet alapján, mint egy hanyatló kor drámája: a Bizánc.”
Már pályája csúcsán is érték olyan vádak, hogy „a nagyurak, a mágnások és dzsentrik költője, de nincs érzéke a nép élete és természete iránt. Az, aki ilyesmivel vádolja, figyelje meg a magyar néprajzi ízekben oly gazdag Pogányokban Omodé alakját, különösen, amikor Ángyikának a vízi emberről meg a tűzemberről mesél, vagy a bellusi Vata földosztó és szabad vadászatot ígérő lázításának a népre gyakorolt, azóta is folyton ismétlődő hatását, ennek nagyszerű leírását… vagy Ocskay s a Pro Libertate rongyos kurucait.”
Nem akarom, túl hosszúra nyúljon ez az írás, de végül Herczeg Ferenc írói nagyságát annyira jellemző idézetet még Szathmáry Istvánnak a Híd című írásából: „Gondolt arra, ki fog az ön hídján átjárni? – kérdi a nádor Széchenyitől – A pestiek és a budaiak, fenséges úr, feleli a legnagyobb magyar. A nádor fejét rázva igazija helyre Széchenyit: Nagyobb úr: Európa, vele a XlX. Század.”
Ezek után szeretném remélni, hogy Versecen folytatódnak a Herczeg Ferenc-napok. Most 55 éve, hogy meghalt.
