Szerző: Benes László
Kisiskolás voltam még, amikor – bizonyára valamilyen vasúti kalamajka folytán – nem a megszokott Zenta–Szabadka–Bajmok útvonalon, hanem kerülővel utaztunk látogatóba a nagyszüleimhez. Egy parányi vasútállomásnál a leszálló utasok viccelődve mondogatták: „Ez bizony Angyal Bandi megállója!” És valóban: emlékezetemben (bizonyára tévesen) úgy maradt meg, hogy a kicsiny vasúti épületre is ezen elnevezés volt kiírva szerbül és horvátul.
Csak jóval később tudtam meg, hogy ez a bizonyos Angyal Bandi-féle megálló tulajdonképpen Felsőrogatica puszta vasútállomása volt, valamint azt is, hogy a felvidéki illetőségű betyárt, Angyal Bandit annyira magáénak vallotta Közép-Bácska népe, hogy a szóban forgó puszta vasúti megállóját is róla nevezte el. A Wikipédia enciklopédiájában is olvashatunk erről. „Emlékét egy vasútvonal is hordozza. A 20. század elején Bács-Bodrog vármegyében Cservenka és Szabadka között megnyílt vonalat a népnyelv angyalbandinak nevezte, sőt még egy Angyalbandi nevű vasúti megállóhely is létesült.” Való igaz az is, hogy a közelben a löszoldalba vájt tágas föld alatti építmények és alagutak találhatók. Ezeket az alagutakat a betyárok is felhasználták búvóhelyül, sőt egyesek tudni vélik azt is, hogy ezeket az építményeket a Buszi csárdától az Angyal Bandi csárdáig föld alatti folyosó kötötte össze.
Tehát volt Angyal Bandi csárda is?! Vajon miért is ne lett volna!? Ugyanis amikor (valószínűleg ama bizonyos kalandos utazást követően) anyai nagyapámat megkérdeztem, mit tud Angyal Bandiról, elmesélte, hogy jelen volt a híres betyárról elnevezett csárda lebontásánál. Illetve tulajdonképpen akkor érkezett oda, amikor a munkálatok már az épület alapjainál tartottak. Akkor hirtelen beomlott a rejtett pincét álcázó boltozat, és előtárult egy koporsó, koszorúval a fedelén, a szalagján lévő feliratból a jelenlevők kisilabizálhatták, hogy annak idején a csaplárosné helyezte ide örök nyugalomra a szeretőjét: a betyárt.
Angyal Bandi a csárdában,
Tele palack a markába,
Tele palack a kezébe,
Karolina az ölében.
(Matijevics Lajos gyűjtése)
Habár még zsenge korban voltam, hittem is, meg nem is e délibábos történetet. Vajon ilyen hosszú idő után a pincehelyiségben hogy nem korhadt el a koporsó, és hogyan maradhatott meg épségben a koszorú?! – morfondíroztam akkor. Ám most, őszülő fejjel, jobban átgondolva az egészet, talán hihetőnek is tűnhet e látszólag banális népi mendemondának tetsző elbeszélés. Könnyen lehet ugyanis, hogy a pinceüreg levegőjének valamilyen konzerváló hatása lehetett…
Bácska népének mondavilágában annyira gyökeret vert Angyal Bandi alakja, hogy létezésében még vidékünk nagy krónikása, Herceg János is hitt: „Nem nagy kedvük volt ugyanis megtelepedni (mármint felmenőinknek) az irdatlan pusztaságon, ahol még a Telecskai-dombok is jó fedezéket nyújtottak a betyároknak, akik közül Angyal Bandi tudvalevőleg sokáig réme volt a vidéknek.”
Az igazi Agyal Bandiról sok hiteles adat maradt fenn. Eredeti neve Szentmártonyi Ónody András (Borsod vármegye, 1760? – 1806. november), a legrégebbről ismert betyár. Bűncselekményeit Borsod, Abaúj, Gömör és Hajdu vármegyében követte el, azt azonban egyetlen forrásmunka sem említi, hogy valaha is járt volna Bácskában. Ámbár teljes bizonyossággal talán még az sem zárható ki, hogy létezett egy itteni Angyal Bandi is, hiszen az igazi Angyal Bandi, alias Ónody „alakját övező legenda még életében kialakult, később több szabadlegény vette fel a nevét”.
Matijevics Lajos egyik adatközlője – követve a betyártörténetekre jellemző sztereotípiát – ezt mesélte: „Berendi Lajos vót az igazi neve, gazdag családbú származott. Egy szögíny jányt vött el, osztán szülei kitagatták. Csak mikó betyárnak át be, akkó lött a neve Angyal Bandi. Rabót az összevissza. Sokszó kirabóta a földesurakat. A szögényeket nem bántotta, azoknak inkább adakozott. Elfogták, oszt föl is akasztották.” Ebből a történetből – érdekes módon – az igaz, hogy az eredeti szabadlegény valóban gazdag nemesi család sarja volt, és első felesége, az elszegényedett Angyal család leszármazottja után kapta az Angyal nevet.
Nyitókép: Fotó: Benes László
