Becsukta a szemét. Milyen jó is lenne most folytatni az életet. Családot alapítani, gyermeket nevelni, majd kettesben csendben megöregedni. Születésnapokat ünnepelni, aggódni, haragudni, bosszankodni és szeretni. Dolgozni végkimerülésig, finomakat enni, játszani a lurkókkal, és egy nehéz nap után összebújva aludni. Felsóhajtott. Csak egy döntés az egész, és boldog emberként élhet tovább.
Legyen hát! Felemelte a fejét, hunyorogva próbált az égre nézni, de elvakította a fény. Egy pillanatra megszédült, mély lélegzetet vett, és meglátta mi közeleg: egymást követő háborúk megszámlálhatatlan sora, nevenincs kórságok áradata, élelemért könyörgő csontsovány gyerekek és élettelen testek, amíg a szem ellát. Látta ahogyan egy talpalatnyi földterület miatt egymással acsarkodnak a testvérek, és látta, ahogyan a lelketlen gépek lépésről lépésre kiirtják az emberek szellemét. Látta, hogyan sötétül el minden, és végül hogyan válik a Föld pokollá.
Ez lenne hát a gyermekei jövője? A szenvedés és a fájdalom, a kilátástalanság és a kiszolgáltatottság, az üresség és lelketlenség? Egy szeretet nélküli világ és egy jövő nélküli jövő? Ezért minden ima és könyörgés? Nem, ezt nem engedheti meg.
Kinyitotta a szemét és lenézett: egyesek reményvesztett keserűségben sírtak, mások feldúlt hitetlenségben szitkozódtak: „Mentsd meg magad, és minket is.” Négyen viszont csak hallgattak és álltak. Szemükben megértés és elfogadás. Bizalom és hit. Igen, élhetne boldog életet, és könnyedén megszüntethetne minden igazságtalanságot és veszedelmet, de nem ezért jött a világra. Az üdvösséget jött hirdetni. A mindent átölelő végtelen szeretetet.
A halál feletti győzelmet.
Nem, nem veheti el a világtól az örömhírt, mert az ember nem élhet remény nélkül, és nem keresheti a holtak közt az élőt.
„Szomjazom.”
