Mitől vajdasági vagy erdélyi egy író, és mennyiben határozzák meg az országhatárok az irodalomhoz való tartozását? Ezeket a kérdéseket is körüljárták szombaton este a Zentai Alkotóházban, a Bárka folyóirat vajdasági számának bemutatóján. A békéscsabai lap a zEtna Beszélgetések a Vulkán alatt című rendezvénysorozatának vendégeként, a Boldogan mindenkié című esten mutatkozott be a kortárs irodalom kedvelőinek.
A kiadványt Elek Tibor irodalomtörténész, a folyóirat főszerkesztője és Farkas Wellmann Éva költő, főszerkesztő-helyettes ismertette. Az eseményen a lapszámban versekkel szereplő Beszédes István, Csík Mónika és Verebes Ernő, valamint Sándor Zoltán író is részt vett, akitől prózát közöl a folyóirat, valamint kritikát Apátlanok című kötetéről.
A közönséget Beszédes István, a zEtna Kiadó és internetes irodalmi folyóirat vezetője köszöntötte. Bevezetőjében kiemelte, hogy az 1993-ban indult Bárka egyik legfontosabb sajátossága a kezdettől megőrzött nyitottság. A lap egyetemes magyar irodalomban gondolkodik, amelynek a határon túli alkotók és műveik is szerves részét képezik. Mint hangsúlyozta, ezt a szemléletet a szerkesztőség a gyakorlatban is következetesen érvényesíti és a külhoni szerzők folyamatosan jelen vannak a folyóiratban.
Beszédes szerint a vajdasági alkotóknak különösen fontos ez a figyelem, hiszen munkásságuk így rendszeresen a magyarországi irodalmi közeg látókörébe kerül. Ebben meghatározó szerepet játszik Elek Tibor érdeklődése és szerkesztői szemlélete, aki irodalomtörténészként és kritikusként egyaránt figyelmet fordít az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki magyar irodalomra. A vajdasági szerzők jelenléte tehát egy következetesen képviselt irodalomfelfogásból fakad, és tartós kapcsolódási lehetőséget jelent a helyi alkotóközösségnek.
A zentai költő felidézte, hogy az 1990-es éveket megelőzően a határon túli magyar írók magyarországi megjelenését gyakran kultúrpolitikai megfontolások nehezítették, szereplésüket pedig olykor kedvezőtlen politikai fogadtatás kísérte. A kilencvenes években megváltoztak a körülmények, könnyebbé vált a kapcsolatteremtés, és szorosabban összekapcsolódhattak a különböző régiók irodalmi közösségei.
Ebben a közeledésben a Bárka Vajdaságban is fontos szerepet vállalt. A folyóirat szerkesztői többször vendégeskedtek a zEtna irodalmi fesztiválján, miközben a vajdasági alkotók rendszeresen publikáltak a lapban. Az együttműködést pedig a személyes ismeretségek is erősítették.
A bevezetőt követően a közönség a jelenlévő szerzők előadásában kapott ízelítőt a vajdasági szám írásaiból. A felolvasás után az egyetemes magyar irodalom és a regionális irodalmi közösségek viszonyára terelődött a szó. A résztvevők azt vizsgálták, mitől tekinthető vajdaságinak vagy erdélyinek egy alkotó, hogyan alakítja hovatartozását a lakóhelye, a nyelve és a kulturális kötődése, illetve szükség van-e az egyes térségek irodalmát külön feldolgozó történeti összegzésekre.
Elek Tibor kihangsúlyozta, hogy a Bárka évtizedek óta összmagyar kultúrában gondolkodik, ezért természetes módon foglalkozik a határon túli szerzőkkel is. A kérdésfelvetéshez egy gyergyószárhegyi tanácskozás szolgáltatta az apropót, amelyen az 1990 és 2025 közötti erdélyi magyar irodalom történetének megírásáról vitáztak.
A főszerkesztő szerint a kisebbségi magyar irodalmak elkülönülése elsősorban Trianon következménye. Bár a sajátos közösségi sorsok megmaradtak, a rendszerváltozások óta az irodalmi élet feltételei jelentősen átalakultak. Úgy látja, az integráció lényegében végbement: a szerzők, kiadók és műhelyek között természetessé vált a határokon átívelő együttműködés.
A hozzászólók ugyanakkor arra is rámutattak, hogy az intézmények továbbra is országokhoz kötődnek, a regionális besorolásnak pedig gyakorlati következményei vannak. Sándor Zoltán a Híd Irodalmi Díj szabályzatának olyan értelmezését hozta fel példaként, amely a vajdasági szerzőséget az életvitelszerű helyben tartózkodáshoz kapcsolta. Ez az innen elszármazott, de helyi kiadónál publikáló alkotókat is kizárhatta az elismerésből.
Farkas Wellmann Éva személyes tapasztalatával érzékeltette a lakóhely szerinti besorolás visszásságait. Elmondta, hogy Magyarországra költözése után kimaradt egy erdélyi antológiából, amelyben korábban rendszeresen szerepelt, noha erdélyi identitása változatlanul megmaradt. A regionális irodalomtörténetek mellett érvelve hangsúlyozta: ezek azoknak a helyben jelentős szerzőknek az értékeit is megőrizhetik, akik az összmagyar irodalmi nyilvánosságban kevés figyelmet kapnak.
A beszélgetés a nyelvi hovatartozás kérdésére is kiterjedt. Ennek kapcsán a németül alkotó, óbecsei származású Nagy Abonyi Melindát említették, aki Melinda Nadj Abonji néven publikál. A gyermekkora óta Svájcban élő írónő legismertebb regénye, a Galambok röppennek fel 2010-ben a Német Könyvdíjat és a Svájci Könyvdíjat is elnyerte. Munkássága azt a kérdést veti fel, hogyan kapcsolódhat a magyar irodalomhoz egy németül megírt, de magyar kulturális tapasztalatokat közvetítő mű. Az identitást ugyanis a nyelv mellett a kulturális kötődések és a közös történelmi élmények is alakítják.
Többen kihangsúlyozták, hogy a vajdasági magyar irodalom az egyetemes magyar irodalom része, amelyet sajátos hanggal és témákkal gazdagít. Ilyen visszatérő tapasztalat az 1990-es évek háborúinak emlékezete, amely az itt élő és az innen elszármazott szerzők műveiben egyaránt megjelenik. A térség sajátosságai a beszédmódban, a humorban és a gondolkodásban is jelen vannak; megőrzésük nem jelent elkülönülést.
Elek Tibor az önálló erdélyi irodalomtörténettel kapcsolatos fenntartásai mellett elismerte a vállalkozás mellett szóló érveket is. Az elkészítését pedig közösen kialakított módszertant követő kutatócsoportra bízná. Zárásként arra figyelmeztetett, hogy a láthatóság hiánya ma az egész magyar irodalmat érinti, és egyetlen történeti összegzés sem képes valamennyi értékes alkotót bemutatni. A beszélgetés így a regionális kötődések kérdésétől egy tágabb problémát is felvetett. Mégpedig azt, hogy a művek miként találhatnak utat az olvasókhoz?
Nyitókép: Fotó: Horváth Zsolt
