Miroslav Jovančić festőművész, zeneművész, a Szabadkai Kortárs Galéria kurátora, aki tanít is, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban ad elő képzőművészetet. Sokoldalú alkotótevékenysége mellett, elmélkedik is a művészetről, amit az élet más területeihez hasonlóan, próbára tesznek a mai idők kihívásai. Mivel mindebbe betekintése van, arról beszélgettünk, hogy merre halad a művészet.
Hogyan állnak hozzá a fiatal alkotók a mai kortárs képzőművészethez? Kísérik-e a régi idők művészeit, vagy új utakat keresnek?
– Észrevettem változásokat, ami talán folyamatnak tekinthető. A művészekben mindig is megvolt az igény, hogy érezzék az időt, a helyet, a társadalom lüktetését, hiszen a dolguk az, hogy reagáljanak a jelenségekre. Nem megoldást kínálni, a művészet talán nem is képes válaszokat adni a kérdésekre, de reagál, és kell is reagálnia. A művészeti cselekvésnek, akciónak, reakciónak a kiindulópontja maga a művész, hiszen ő az, aki reagál. Ez mindig is így volt. Ilyen értelemben a klasszikus és kortárs művészetre való felosztás nem érvényes, mivel a művésznek minden korban reagálnia kellett. Reagált az ijesztőre, az ismeretlenre, az újra, a megmagyarázhatatlanra, a meghatóra és még sorolhatnánk. Legtöbbször ez a reakció egy alkotás, vagy képsorozat volt. Formailag viszont van különbség. A formai megnyilvánulás valójában az időnek, a kornak a tükörképe. Eljutva a mai időkig, a kortárs művészetben most már megjelentek azok az alkotók, akik igazából nem hozzák létre az alkotást. Előjönnek az ötlettel, a kivitelezéshez pedig mestereket fogadnak. Ha például vassal foglalkoznak, akkor hegesztőhöz fordulnak, ha fával, akkor ácshoz, és így tovább. A kortárs művészek egy része lemondott arról, hogy a teljes alkotói utat ők maguk járják végig, inkább bevonják a technológiákat, a mestereket, az alkotást pedig maguk írják alá, mintha az ő érdemük lenne, holott nem az. Övéké az ötlet, a kiindulópont, de a kivitelezés másé, még akkor is, ha tökéletesen kontrollálták az alkotás létrejöttét. Ezek a művek pedig a végén bekerülnek a kortárs galériákba. Ez a fajta hozzáállás nekem túlságosan személytelen. Azt mondják konzervatív vagyok, amikor ezt mondom, én mégsem gondolom, hogy az lennék. Nekem ez olyan, mint a házi és a zacskós leves közti különbség. Végső soron mindkettő leves, mégis más. Vagy a gyári és a mesterhegedű közti eltérés. Az új technológiának köszönve, a gyári hegedűket is nagyon precízen, pontosan tudják kivitelezni. A gépek emberi utasítások alapján, gond nélkül lemásolják a mesterhegedűt. Mégis valami furcsa módon, amikor megfogjuk a gyári hangszert és a mesterhegedűt, érezzük és látjuk a különbséget. Nem is kell hozzá hallani a hangját. A képzőművészettel is így van. Lehet létrehozni alkotást oly módon, hogy az egy individuum komplett munkája, és úgy is, hogy nem az. Elvileg mindkettő művészeti alkotás, de igazából csak egyik az. A kortárs művészeti kritikusok szerint túl maradi ez a fajta gondolkodásmód. Az a mondás járja, hogy minek bajlódni, amikor erre nincs időnk, nagy kérdések várják a válaszokat. Szerintem nem az a lényeg, hogy valaki tud-e rajzolni, hanem az, hogy az alkotás folyamatát végigvigye. A tapasztalatom még az is, hogy a műértő közönség erre ráérez.
Ugyanakkor vannak olyan fiatalok is, akik nem akarnak lemondani arról, amiről a mostani világunk elvárja, hogy lemondjunk. Több frissen diplomázott fiatalnál már azt látom, hogy nincs rajtuk a megfelelési teher. A mai művészeti élet olyan, hogy megmondja a tutit, felkarol akit akar, és ignorálja azt, akit nem akar. Már nincs is a különböző esztétikai álláspontok, művészeti poétikák ütköztetése, csak az ignorálás. Ha azonban valaki valamit ignorál, az még nem jelenti, hogy az nem létezik. Úgy látom, hogy ezek a fiatalok nem akarnak mindenáron tartozni valahova, beállni a sorba. Valahol talán érzik, hogy új utat kell találniuk, mással foglalkozniuk. Sokan saját magukból merítenek, egyfajta belső elemzésként induló poétikát választanak, miközben hat rájuk az, amit látnak és tapasztalanak. Az őket körülvevő világ hatásait érzékelve elmélkednek arról, hogy ők kicsodák, mi a fontos az életben és miről kell szólniuk. A művész feladata nem az, hogy arról szóljon, amit valaki hallani akar, hanem az, hogy megtalálja a saját hangját.
Hol helyezkedik el a mai időkben a művészet?
– A mai időkben nagyon fontos a művészet, mert a világ elvárja tőlünk, hogy gyorsak és felületesek legyünk. Ha pedig ehhez nem tudunk alkalmazkodni, akkor elveszünk, elsüllyedünk. Sok fiatal művész a felületesség útját választja, mert így akar igazodni a mai világhoz, amiben csak az ötlet számít, és nem kell a tudás, sem a művészi képesség. Ebből azt a következtetést tudom levonni, hogy bárki bármikor lehet művész. Márpedig nem így van. A művészet nemcsak az alkotómunka, hanem életfolyamat, szünet nélküli figyeléssel, és érzelmi reakciókkal. Végigkanyarog a művész életén.
Amikor Rómában jártam, kígyózó sorra lettem figyelmes. Közelebb mentem, és láttam, hogy Van Gogh kiállítása iránt ekkora az érdeklődés. Miért? Mert Van Gogh olyan művész volt, aki meg tudta osztani a saját könnyeit, és az idő múlásával rengeteg emberre hatottak a művei. A dilemmáival, a boldogságával, a frusztrációjával, hatni tudott az emberek empátiájára. Erre a kortárs művészet nagy része képtelen, hiányzik belőle az, ami mágnesként vonzza az embereket. Talán furcsán hangzik, de a legőszintébb kritikusok a gyerekek. A reakcióik nem tudásból és tapasztalatból fakadnak, hanem ösztönösek. Ez nem vet jó fényt a felnőttekre, mert ők már hajlamosak eltitkolni az őszinte érzelmeiket és véleményüket, hogy be tudjanak illeszkedni. A gyerek azonnal reagál, és ez így van, míg a 21. század „nevelőmasinája” ezt is szét nem morzsolja, mint minden mást, amit úgy tart, hogy felesleges a mai embernek. A mostani világnak nem felel meg az igazi művészi gondolkodás, mert ha egy akármilyen képet is nézünk, az kérdéseket indít el bennünk, és ez veszélyes. A mai társadalom nem akar minden kérdést megválaszolni. Az újabb alkotásokon viszont azt is látom, hogy jönnek az új idők. Ez hullámokban történik, nem egy emberöltőt foglal magába, de a mai rohanó idők ezen is gyorsítanak. Az irányzatok most már nem fognak megragadni száz-százötven évre. Én azon vagyok, hogy a művészetnek megmaradjon a tisztasága, az ereje, az értéke.
Veszélyezteti-e a mesterséges intelligencia a művészetet?
– Fejlődik, változik, és harcolja ki magának a helyét. A diákok azzal a gondolattal a fejükben indulnak meg az életbe, hogy küzdeniük kell valamivel, ami mellett nekik is meg kell találniuk a helyüket. A mesterséges intelligencia nem győzhető le, mert tökéletesen illik a mai törekvésekhez, a felületességhez. A robotok már festenek is vásznakra. Ez még rosszabb, mint a hegedűkészítés, mert a hegedű használati tárgy, a festmény pedig művészeti megnyilvánulás, aminek tisztának, sűrítettnek, és érzelmileg tartalmasnak kell lennie. A mesterséges intelligencia létrehozza ennek a látszatát, és sokan ezzel meg fognak elégedni. Jelenleg a mesterséges intelligencia arat. Ijesztő gyorsasággal hódít és emelkedik. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nincs helye a félelemnek, mert az embernek szüksége van arra, hogy valamiben megnyilvánuljon. Ez mindig is így volt. Ez a biológiai örökség nem törölhető, pontosabban bele kellene avatkozni, kiirtani az ember génállományából. A mesterséges intelligencia soha nem lesz képes megcsinálni azt, amit az ember, hogy az emberi legyen. Valami hiányzik belőle, és nem alkot maradandót. Az is biztos, hogy a művészek használni fogják. A művészet és a tudomány közt soha nem volt éles határ, sőt egy időben szimbiózisban álltak egymásnak. Gondoljunk csak az impresszionizmusra, amihez ki kellett menni a térbe. Addig a festéket a művészek a műteremben keverték ki, ezt a természetben nem igazán tehették meg. Azután megjelentek a tubusos festékek. A képzőművészet sok mindent szivacsként szív magába. A mesterséges intelligencia viszont túl precíz. Egy magyarázat szerint az ideális szépség az, ami nem ideális. Ez felülírja a tökéletes proporciót. Attól lesz valami emberi, hogy tartalmaz valamit, aminek nincs ott a helye. Egyébként nem tudunk vele emberi módon kapcsolatot teremteni.
Alkotsz-e mostanában?
– Ez az időszak számomra a felkészülésé, a figyelésé. Azok közé tartozom, akik az alkotómunkához megvárják a megfelelő pillanatot. Nem festek túl sokat, évente néhány képet. Úgy érzem most közelebb állok a természethez, mint bármikor, és ahogy idősödök ez a kapcsolat egyre letisztultabb és fontosabb lesz a számomra. Ami a természetből ered, azzal még szeretnék valamit kezdeni. Mintha a madarak, a szarvasmarhák, a bokrok, a nádas, azt mondanák foglalkozzak velük. Most töltődök fel ezekkel a szenzációkkal, magamba akarom szippantani az égboltot, azután az alkotómunka iránti készség úgy tör ki belőlem, mint egy vízforrás. Később pedig majd kiderül, hogy a képek megtekintőinek sikerül-e átadnom legalább egy részét annak, amit érzek, hiszen ez lenne a cél, a kapcsolatteremtés. Ha nem is történik meg azonnal, az sem baj, a hitelesség a fontos. Egyszer majd csak megjelenik valaki, aki úgy rezonál mint én. Nem szeretnék olyan dolgokkal foglalkozni, amik az embertől távol állnak, az számomra időpazarlás. Valaki azt mondaná túl magasra tettem a lécet, de vagy így vagy sehogy. Tüzet az alkotásba, vagy az alkotást a tűzbe. Nincs középút.
Nyitókép: Miroslav Jovančić/fotó: Lukács Melinda
