Jó a Durindón és a Gyöngyösbokrétán látni a fiatalokat, az időseket, a középkorúakat. A bácskaiakat, a bánátiakat meg a szerémségieket. Egyszóval: mindenkit. Mindannyiuknak, mindannyiunknak ott a helyük, a helyünk.
Hajdújárás, ez a valamivel több, mint 1800 lelket számláló észak-bácskai település e hétvégén mintegy 2500 fellépőt és sok-sok érdeklődőt vár. Lenyűgöző. Hónapok óta e szíveslátásra-vendéglátásra készülnek.
Feljegyezték, hogy a múlt század harmincas éveiben Gomboson az első Gyöngyösbokrétán még csak 12 táncospár működött közre a rendezvényen. Most 30 csoport lép egymás után színpadra, és több olyan van, amelyben ennél több pár ropja majd egyszerre a nézők legnagyobb örömére. Nem véletlenül használtam ezt a kifejezést, mert miközben gyönyörködünk a táncos lábú fiatalok produkciójában, megcsodáljuk a szebbnél szebb viseletüket, látjuk az átszellemült arcokat, jobbnál jobb zenekarok húzzák a talpalávalót, valami tiszta öröm kerít bennünket is hatalmába a nézőtéren. Aki túlzónak, netalán sziruposnak érzi e sorokat, az próbálja ki, menjen el Hajdújárásra, és garantálom, rövid idő alatt magával ragadja a hangulat. Egyszerre csak azon kapja magát, hogy a nézőtéren ülve az ő lába is ritmusra jár, az ő szeme is ugyanúgy csillog, a szája ugyanolyan önfeledt mosolyra húzódik, mint a színpadon táncolóké, zenélőké.
A Durindón idén 123 énekes, zenés produkciót láthat a nagyérdemű. Egyszerre két helyszínen párhuzamosan zajlik a műsor, át lehet sétálni egyik helyről a másikra, hogy belehallgassunk ebbe is és abba is.
Tudom, micsoda izgalom a Durindóra kiválasztani a népdalcsokrot, azt latolgatni a megszaporodott próbák során, hogy úgy szól-e, ahogy elképzeltük, elvárjuk magunktól. Micsoda gondosságot igényel rendbe tenni a viseletet, micsoda kaland egy távolabbi településről eljutni a fesztivál helyszínére, és micsoda felemelő érzés, amikor a produkció végén felhangzik a taps. Vannak fellépések két fesztivál között is, de az egész éves munkára a képzeletbeli koronát a Durindón való szereplés teszi fel. Ez a legfontosabb. Ilyenkor eltörpülnek a mindennapi gondok, nehézségek, csak a népzene, népdal számít, ahogy Kodály fogalmazott: „Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk. Szebb, ha ketten összedalolnak, aztán több százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egy lehetünk.”
Ez, hogy elmagányosodással küzdő világunkban összedalolunk, együtt dalolunk, együtt zenélünk, együtt táncolunk, a lényege a Durindónak és a Gyöngyösbokrétának.
Nekem a néptáncosok felvonulása a legkedvesebb. Látni a sok-sok fiatalt, akik büszkék, öntudatosak, nevetős a szemük, energiától duzzadók, alig várják, hogy táncolhassanak. Ilyenkor nem számít, hogy matekból hétfőn dolgozatot írunk, biológiából felelni kell az ötösért, hamarosan felvételi vizsga... Együtt vannak, tehát nem magányosan a számítógép előtt ülnek, nem a telefonjukat nyomkodják, nem sorozatokat bámulnak. És a viseletük gyönyörű, a cipőjük, csizmájuk fényes. Az anyaországi támogatásnak köszönhetően nincs már kopott viselet, agyonnyűtt csizma... Jól képzett, tudással felvértezett oktatók foglalkoznak velük. Fellépés előtt, után csivitelnek, viccelődnek, önfeledten nevetnek. Együtt, közösségben. Ez visszaadja a jövőbe vetett hitünket, bizalmunkat.
Aki esetleg megint szentimentalizmussal vádol, az nézze meg egyszer a Gyöngyösbokrétán a színpadon táncoló gyerekeik produkcióját figyelő anyukák, apukák büszke, belefeledkező tekintetét. Áldott pillanatok ezek, a már említett tiszta öröm megélése.
Gyerekeink a népdal, a népzene, a néptánc tanulásával egy nagy ajándékot kapnak. Kodály nem véletlenül írta le azt, hogy „Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza.”
A Durindó és a Gyöngyösbokréta ezekről az értékekről szól. Gyerekeink észrevétlenül a zene, a népdal, a néptánc révén elsajátítanak, magukévá tesznek egy értékrendet, az egyesületben, csoportban. Közösségben gondolkodnak, megtanulják a bajtársiasságot, segítőkészséget, szilárd alapokat kapnak nemzeti azonosságtudatukhoz. A középkorúaknak a népdalköri és kóruspróbák jelentik a kiszakadást a napi gondokból, a hétköznapi feladatok monotonitásából. Az idősek közül sokan egyedül élnek, mert megözvegyültek, elváltak, gyerekeik távol vannak, a saját életüket élik. Az, hogy hetente eljárnak próbára, azt jelenti, nincsenek egyedül, társaságuk van, figyelnek a másikra, összeköti őket a népdal szeretete, a fellépések öröme. Ez is gyógyír elmagányosodás ellen, hozzájárul a lelki egészség megőrzéséhez. És az sem mellékes, hogy a népdal, népzene által a mindennapokban élik meg magyarságukat, éltetik hagyományainkat.
Gyermekkoromban még Magyarkanizsán nem működött művelődési egyesület, a népdallal csak zeneórán, a Varga Péter-Szűcs-Budai József által szerkesztett zenekönyvben találkoztam. Vagy a magyar televízióban, a Röpülj, páva! népzenei vetélkedőt nézve, illetve az Újvidéki Rádióban. De élőben nem. Már újságíróként vettem részt népzenei rendezvényeken, a kilencvenes években az első tóthfalusi népzenei táborokban tapasztaltam meg, mit jelent(het) egy gyerek életében a népzene, a népdal. Az első durindós, gyöngyösbokrétás élményem 2000-ben volt Szabadkán. Magyarkanizsán lelkesen ott ültünk a színházteremben az amatőr színjátszók előadásán, Szöllősy Vágó Lászlóék komolyzenei koncerteket szerveztek, egy-egy kiállítást, az Írótábor nagy, feledhetetlen élmény volt, mindez fontos volt, belénk ivódott, de ahhoz, hogy a kulturális paletta minden színe ott legyen egy gyerek előtt, kell az élő népzene, néptánc élménye is. Ezért biztatok minden szülőt, aki teheti, gyerekeivel látogasson el e hétvégén Hajdújárásra. A produkciók, a kirakodóvásár forgataga, a találkozások az ismerősökkel élményt jelentenek az egész családnak, megérintik a lelkünket, felülemelnek bennünket a szürke hétköznapokon.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
