Értelmezni, őrizni, megélni

Mit jelent egy műalkotás azok számára, akik hivatásukból fakadóan nap mint nap foglalkoznak kultúrával, művészettel vagy éppen a szavak világával? Hogyan tekintenek egy festményre, szoborra vagy stílusirányzatra azok, akik nemcsak szemlélői, hanem értelmezői, kutatói és őrzői is a műveknek? Múzeumi szakemberek, művészettörténészek és egy költő mesélnek azokról az alkotásokról, amelyek számukra nemcsak szakmailag fontosak, hanem személyes élménnyé, iránytűvé vagy gondolkodásra késztető tárggyá váltak. A megszólalásokból nemcsak egyéni ízlések bontakoznak ki, hanem az is, miként formálja a művészet az alkotó és értelmező ember gondolkodását, érzékenységét. 
Tojzán Ákos, az Óbecsei Városi Múzeum igazgatója szerint egy műalkotás nem pusztán kiállítási tárgy, hanem személyes élmény és gondolkodásra késztető találkozás is. 
– Az elmúlt két évben meghatározó szerepet töltött be az életemben Eisenhut Ferenc Hungária című festménye, amelyet hosszas küzdelem és sok munka árán vásárolt meg a múzeum. Közel áll hozzám az a fajta festészet, amely túlmutat az első pillantásra érzékelhető látványon. A Hungária erőteljes szimbolikával bír, minden részlete rávetít a történelmünk valamelyik momentumára, így nem egyetlen jelenetet vagy jelképet tár elénk, hanem évszázadok pillanatai, motívumai és szimbólumai jelennek meg mindenhol elvetülve. Ugyanakkor kedvelem azokat az amatőr vagy félamatőr festményeket is, amelyek gyakran az otthonok falain kapnak helyet. Van egy szép erdőfestményem, amelyet ajándékba kaptam Milena Cvetković, óbecsei alkotótól. Bár nem akadémiát végzett festőről van szó, munkáiban mégis olyan markáns művészi jegyek jelennek meg, amelyek az akadémikus képzettségű művészek alkotásaira jellemzőek. Ezek a jegyek emelik művészeti szintre festményeit, függetlenül attól, hogy elsősorban értékesítési céllal készülnek. A szobrászat területén az absztrakció vonz leginkább, azon belül is azok a művek, amelyek teret hagynak a találgatásnak és az értelmezésnek. Az elmúlt időszakban egy szobor vált kiemelkedő élménnyé, amely személyes és intézményi szinten egyaránt fontos szerepet kapott. Egy forenzikus módszerekkel rekonstruált arcról készült, és bekerült múzeumunk szépművészeti gyűjteményébe. Ez a honfoglalás kori nő arcrekonstrukciója, amelyet Gábor Emese szobrász, antropológus készített Budapesten. Bár tudományos munkáról van szó, mégis a szobor maga egy műalkotás. Különleges élményt jelent szembetalálkozni valakivel, aki több mint ezer évvel ezelőtt itt járt a községünkben, itt, ahol mi is nap mint nap megfordulunk. Stílusirányzatok tekintetében a realizmust emelném ki. Nagy élmény volt például évekkel ezelőtt Prágában látni egy Dalí-kiállítást, vagy más, elvontabb alkotásokkal találkozni, mégis sokkal mélyebben megérint az, amikor valaki a valóságot képes hitelesen, mindenféle torzítás nélkül megjeleníteni, legyen szó portréról vagy tájképről. A műtárgy kérdése szempontjából nem is klasszikus értelemben vett műtárgyat említenék, hanem kulturális javat, történelmi tárgyat: a textilplombákat. Ezek a középkorban használt, legtöbbször ólomból vagy más fémből készült kis tárgyak voltak, amelyek azt jelezték, honnan származik egy adott textil vagy ruhadarab. Különböző városoknak, országoknak, kultúráknak voltak plombáik, amit rányomtak egy-egy árura, amely garanciát adott a származásáról. E tárgyak nagyjából egy pénzérme méretűek, mégis rendkívül gazdag heraldikai és vizuális világ jelenik meg rajtuk, amik nemcsak szépek, de olyan érdekes és meglepő történeteket is mesélnek, amiket nem is gondolnánk – emelte ki Tojzán Ákos. 
Kucor Tamara művészettörténész, a Szabadkai Kortárs Galéria kurátora szerint az emberhez leginkább a saját kora művészete áll közel. 
– Ha festőkről esik szó, elsőként Anselm Kiefer német alkotó neve jut eszembe, akit a ma élő festők egyik legjelentősebb alakjának tartok. Monumentális, elementáris erejű vásznai magukkal ragadják a nézőt. Eddig egyszer volt alkalmam élőben látni a munkáit Mannheimben, de remélem, hogy még lesz erre lehetőségem. A közelebbi régióból Pechán Józsefet emelném ki. Úgy gondolom, hogy a saját korában valódi előrelépést mutatott. Nagy öröm volt, hogy nemrég a Szabadkai Városi Múzeumban több művét is láthattuk. Szobrászati téren Ana Bešlić munkássága nyűgöz le. Szobraiban a letisztultság és a modern érzékenység jelenik meg, ráadásul nem kizárólag múzeumi térben találkozhatunk velük: Szabadkán és Palicson a mindennapi környezetünk részei. Örülök annak, hogy nemrég visszakerült a szabadkai gyermekorvosi rendelő elé a Csoport című szobra. A kortárs művészetben már nem nagyon beszélhetünk egységes stílusirányzatokról, ezért erre nem tudok klasszikus értelemben válaszolni, ugyanakkor azt gondolom, hogy az emberhez mindig a saját kora művészete áll a legközelebb: azt érti, azt érzi, és azt tudja a legközvetlenebb módon értelmezni. Ha műtárgyat kellene kiemelnem, akkor egy friss élményt említenék. Nemrég Pozsonyban jártam, ahol a Pálffy-palotában látható Matej Krén Átjáró című helyspecifikus installációja. A mű szó szerint egy átjáró két kiállítótér között, egy végtelennek tűnő, könyvekkel teli folyosón vezet keresztül. Az élmény rendkívül erős és immerzív volt, mert az ember úgy érzi, mintha a világ összes tudásának a súlya nehezedne rá – magyarázta Kucor Tamara.  
Szarka Mándity Krisztina, a Zentai Városi Múzeum művészettörténésze személyes történeteken keresztül idézi fel művészeti élményeit. 
– A festmények közül a múzeumunk gyűjteményéből Hangya András Leány fiúval című alkotását emelném ki, amely egy nagyon jó hangulatú kép. A kompozíciót szinte teljes egészében a kék különböző árnyalatai uralják. Az alsó részen zöldellő fű jelenik meg, amelyben egy fiú és egy lány alakja látható, feltételezhető, hogy a női figura Thiel Tóth Margitot ábrázolja, aki jelentős számú műalkotást – tulajdonképpen egy teljes gyűjteményt – adományozott a múzeumnak. A férfialak pedig a festő lehet. Az egész jelenetet a felhőtlen boldogság és a szerelem csendes harmóniája hatja át. Szintén a múzeum gyűjteményéhez tartozik Benes József Arató című nagyméretű festménye. Az alkotás jelenleg az irodámban, a múzeum könyvtárában függ, és kitölti a könyvespolcok melletti szabad falfelületet. A kép csaknem teljes felülete sárga, a bal felső sarokban pedig egy apró fehér figura tűnik fel, aki kaszál. A kép számomra most arról mesél, hogy gyakran hatalmas feladatokat halmozunk magunk elé, amelyek komoly kihívást jelentenek, mégis, ez az apró figura azt sugallja, hogy a munka elvégezhető, a kihívás legyőzhető. Egy másik emlékezetes alkotás Penovác Endre Tél című műve, amely sajnos nem a mi gyűjteményünk része. Sok időt töltöttem autóbuszon utazva Szabadka és Óbecse, majd később Óbecse és Budapest között, és a hóval borított téli szántóföldek gyakran ezt a képet idézték fel bennem, általa vihettem magamban egy darabkát az otthonból. A mű papírra készült szénrajz, 1992-ből, és visszafogott színvilágával – csak fehér és fekete szín alkotja a képet – képes visszaadni a tél csendes, végtelennek tűnő hangulatát. A gyűjteményünk egyik kedves darabja Tóth József Csavargó című kis faszobra is. Tóth József fiatal művészpalánta volt, akinek sajnos nem adatott meg, hogy kibontakoztassa tehetségét, mindössze 19 éves korában hunyt el. Róla nevezték el azt a gyűjteményt, amelyet nővére, Thiel Tóth Margit hozott létre Németországban, majd később a múzeumnak ajándékozott, illetve részben az intézmény megvásárolta. Bár az alkotónak rövid élet adatott, több műve is fennmaradt. A Csavargó egy kis méretű, fából készült szobor, egy sapkás, zsebre dugott kezű férfit ábrázol. Számomra ez az alkotás a szabadságról szól, és arról az örök kérdésről, hogy vajon zarándokok vagyunk-e az életben, vagy csak csavargók. Stílusirányzat tekintetében a barokk, azon belül is a szakrális művészet áll hozzám a legközelebb. Szeretek beülni egy barokk templomba, és barokk zeneművet hallgatni orgonán, hiszen ilyenkor az összművészet ereje egészen magával ragad. Ugyanígy közel áll hozzám a szerb barokk festészet is, amely jelenleg a doktori dolgozatom témáját is képezi – hallottuk Szarka Mándity Krisztinától.
Lennert Móger Tímea költő, újságíró alkotásokhoz fűződő viszonya általában kapcsolódik valamilyen járulékos, személyes megéléshez. 
– Így a nizzai utamhoz Chagall „levegős” színei, vagy egy budapesti, emlékezetes baráti kiránduláshoz Munkácsy Mihály képeinek komplex harmóniája társul a szemem előtt. Összhangban van mindez azzal a hitemmel, hogy az adott hatások sosem véletlenül „találnak ránk”, vagy éppen ott, úgy és akkor érnek bennünket. Inkább arról lehet szó, hogy mindezek rezonálnak azokra a belső hangokra és igényekre, amelyeket lelkünk és szellemünk közvetít. Bizonyára ez az egységtudat(osság) hatotta át a jelenemet akkor is, amikor a minap felfedeztem magamnak az Amiről a fák suttognak című természetfilmet, amely „bemutatja az érintetlen vadon titkait: hogy mi történik egy erdőben, ahol az emberi beavatkozás megszűnik. Olyan hely ez, ahol a természet visszanyeri az irányítást, ahol a fák évszázadokig élnek és halnak meg ugyanott, ahol megszülettek.” A Filmdzsungel Stúdió érzékletes, lágy képeket, lét-hangokat, mozgásokat bemutató – több megtekintő szerint is – műalkotása az (ős)erdő bölcs társadalmát mutatja be, és fel(!), mint a csend otthonából érkező, de annál erőteljesebb felkiáltást a nagy egész meglátására, belátására. Kapcsolódhat az emberben – és nemcsak a szépség, az esztétika vonalán – a műtárgyak működésbeli üzenete is. Ennek értelmében a Herceg János Irodalmi Díj bírálóbizottsági tagsága kapcsán évente megilletődve tekintek rá mint műalkotásra, a Mraković Péter akadémikus szobrászművész által alkotott, a Herceg János Irodalmi Díjat jelentő szoborra. Önmagában maradandó érték és szépség, átadva pedig hordozza tovább az irodalom és a művészet egymásra, valamint alkotóra és befogadóra gyakorolt hatását is. Többszörös „funkciója” van, egyfajta egység megteremtésének síkján. Ezzel a hiteles meggyőződéssel munkálnak bennem, hatnak rám alkotóerővel Bicskei Zoltán letisztult rajzai: fekete-fehér, fehér-fekete, az „ébredő” ember otthonra találása képben, tájban, (sz)épben – hangsúlyozta Lennert Móger Tímea.