Pekár Tibor tizedik kötete jelent meg nemrég az Életjel gondozásában, Két szabadkai énekesnő címmel. A könyv Gábos Kornéliára és Budánovits Máriára fókuszál, sok érdekességet tudhatunk meg az életükről, ezáltal pedig a zenei életünk múltjába is betekintést nyerhetünk. A kötet egy űrt tölt be, és küldetést teljesít, hiszen két ragyogó énekesnőt ment meg a feledéstől.
Hogyan esett rájuk a választás?
– Ehhez a kiadóm is hozzájárult, ugyanis Dévavári Beszédes Valéria többször említette Budánovits Mária nevét: sok szépet és jót hallott róla, ezért arra buzdított, írjak az életéről, nézzek utána, próbáljak adatokat találni. Amíg kutattam, és a régi újságokat lapoztam, rábukkantam Gábos Kornélia nevére is. Eszembe jutott, hogy egy ilyen nevű hölgy tanított egykor a zeneiskolában. Mint kiderült, róla van szó, és ez adott okot arra, hogy a könyvben nem egy, hanem két énekesnővel foglalkozzam. Egyébként is úgy érzem, hogy némileg adós vagyok a női muzsikusokat illetően, mivel korábbi írásaimban főleg férfiakkal foglalkoztam – de a múltról írtam, és régen a nőket kevésbé engedték érvényesülni.
Mi miatt jelentős számunkra ez a két szabadkai énekesnő?
– Először is tisztáznunk kell, hogy mennyire voltak szabadkaiak: egyikük itt született, a másikuk pedig itt hunyt el. Gábos Kornélia 1868-ban Budapesten látta meg a napvilágot, és a fővárosi operaházban kezdte el énekesi pályafutását. A századforduló táján került Szabadkára, és az élete hátralevő részét itt élte le. Kezdetben énekesként, később pedig pedagógusként tevékenykedett. Ő volt a zeneiskola első szakképzett énektanára. Az éneket azelőtt az iskola mindenkori igazgatója – pl. Gaál Ferenc, majd Lányi Ernő – tanította. Mind a színházban, mind pedig a zenedében örömmel fogadták a fővárosból érkező, s ott már befutott énekesnőt. Tudnunk kell, hogy a szabadkai zeneiskola eredeti célja az volt, hogy a nagytemplom kórusának biztosítson utánpótlást, hogy kottát ismerő énekesek kerüljenek ki a zeneiskolából. A templomi zenekarnak is szüksége volt muzsikusokra, vonósokra, fúvósokra – ám zongoristákra nem, így aztán a szabadkai zeneiskolában még hosszú évekig nem lehetett zongorát tanulni. Gábos Kornélia, azaz Nelli – mert így becézték –, tehát nem Szabadkán született, de mivel négy évtizeden át itt élt és dolgozott, úgy vélem, teljes joggal mondhatjuk őt szabadkainak, ráadásul nemcsak énekesként, hanem szervezőként is jelentős tevékenységet fejtett ki a város zenei életében.
Budánovits Mária 1889-ben született Szabadkán, és nem is énekesnek készült. Nagycsaládból származott, a szülei pedagógusok voltak, és őt is tanítónőnek szánták. Lányként nem is igen volt más választási lehetősége. Időközben felfigyeltek a hangjára, és többen is tanácsolták neki, hogy iratkozzon be a zeneiskolába. A szülei ezt nem nagyon helyeselték, de végül beletörődtek, s ezzel eldőlt a sorsa. A szabadkai zeneiskolát a budapesti zeneakadémia követte, majd rövid idő elteltével a fővárosi opera színpadán találta magát. Meredeken ívelt a pályája fölfelé. Ritka szép alt, illetve mezzoszoprán hangjának köszönhetően nélkülözhetetlenné vált, és az örökös tagi címet is elnyerte az operatársulattól. Sok felé hívták vendégszerepelni, miáltal országos hírnévre tett szert, s ez a hírnév azután a rádiónak köszönhetően, elkísérte őt élete végéig.
Mit mondanak a feljegyzések erről a két énekesnőről, csodálatosan énekeltek?
– Sajnos, kevés hanganyag maradt utánuk. Gábos Nellitől semennyi, csupán Budánovits Mária hangját hallgathatjuk néhány lemezről vagy rádiófelvételről. Az ő korában már létezett a rádió, és a hangrögzítés technikája is napról napra fejlődött. Néhány elmarasztaló kritikát kivéve, a korabeli újságírók nem győzték dicsérni őket. Kiváltképp Budánovits Máriáról írt nagy elragadtatással mind a hazai, mind pedig a külföldi a sajtó.
A kerek számok valahogy mindig alkalmat adnak egy kis összegzéshez. Ez a tizedik kötete, nem számítva azt, hogy folyóiratokban is jelentek meg publikációi...
– Igen. Legelső tanulmányom a Létünkben jelent meg, ebben a Szabadkai Filharmónia 1908-tól 1914-ig tartó hőskoráról írtam. Ennek nyomán kezdtem továbbkutatni Szabadka zenei életét, és számos érdekességre bukkantam. Ezek alapján írtam egy könyvet, amely a városunk zenei életével foglalkozik a 19. század második felében, tehát a Szabadkai Filharmóniát megelőző fél évszázadban. Ehhez kapcsolódóan foglalkoztam azután a két világháború közötti időszakkal, majd az 1900-tól 1918-ig terjedő periódussal. Mivel sok anyag jött össze, egyre inkább kívánkozott, hogy megírjam a Szabadkai Zeneiskola történetét. Ez szerb nyelven készült el az iskola 140. évfordulójára. Persze megfogalmazódott az igény a magyar nyelvű változatra is, de végül nem a szerb verziót fordítottam le, hanem egy teljesen új könyvet írtam, friss adatokkal és történetekkel kibővítve. A zenekari muzsikálás kétszáz éve (1803–2003) Szabadkán címmel is jelent meg kötetem, amely nemcsak a Szabadkai Filharmóniáról szól, hanem azokról az eseményekről is, amelyek a zenekar születését megelőzték. Ne feledjük, hogy a Szabadkai Dalegyesület is a város sikeres együttesei közé tartozott, így az ő történetüket is feldolgoztam. A Szabadkai Filharmónia 2008-ban ünnepelte fennállásának századik évfordulóját, ebből az alkalomból készült A Szabadkai Filharmónia száz éve című tanulmánykötet, amely két nyelven – magyarul és szerbül – jelent meg. A legvastagabb – több mint négyszáz oldalas – kötetem pedig Lányi Ernőről szól, és halálának századik évfordulója alkalmából lett kiadva. Ő sem itt született, de munkásságának jelentős része Szabadkához fűződik. Nem csak a sírját, az emlékét is megőrizzük.
Régóta kutat, és időközben a technológia is sokat fejlődött. Hozott-e ez változásokat a kutatási módszerében?
– Jelentős változásokon ment keresztül, hiszen több évtizedről van szó. Kezdetben felmentem a Városi Könyvtár emeleti olvasótermébe, és sorra kikértem az újságokat. Vittem magammal füzetet, ceruzát, és kimásoltam minden olyan írást, amely a zenével volt kapcsolatos. Amikor hazaértem, mindezt gyorsan átgépeltem, hogy később is el tudjam olvasni, mégpedig mindegyik szöveget külön egy-egy papírlapra. Ez azért volt fontos, mert a lapokat így később is mozgathattam, időrendi sorrendbe helyezhettem. Idővel megjelentek az olyan fényképezőgépek, amelyekkel könnyen le lehetett fotózni az egyes oldalakat, és azokat utána csak át kellett írnom. Amikor pedig megjelent a mobiltelefon, az újabb lehetőségeket eredményezett. Az Arcanumnak köszönhetően pedig most már külföldi (magyar nyelvű) archívumokban is böngészhetek. Kezdetben az írásaimban kevesebb idézetet használtam, de aztán úgy találtam, hogy a régi újságok nyelvezete van annyira érdekes, hogy érdemes az egyes cikkeket szó szerint idézni, már csak a hitelesség kedvéért is.
Tíz kötet után várható-e folytatás?
– Bajosan. Ebben a tíz könyvben, meg a számtalan rövidebb írásomban már annyira alaposan fel van dolgozva Szabadka zenei élete, amihez hasonlóval kevés város dicsekedhet. Köszönet a kiadóknak, amelyek lehetővé tették, hogy több évtizedes munkám eredménye közkinccsé válhasson.
Nyitókép: Fotó: Lukács Melinda
