A zentai múzeum térképgyűjteményében egy érdekes – témánkat tekintve különösen tanulságos – várostérkép található. Szövényi Károly városi segédmérnök 1911-ben kiadott várostérképe több szempontból érdekes számunkra. Egyrészt rögzíti a Munkástelep felépítése utáni állapotot, hiszen a világháború kitöréséig ez volt a város egyetlen tervszerű, számottevő – bár igen látványos – megnagyobbodása. Részletesen bemutatja a korabeli utcahálózatot, a fontosabb épületeket, megismerkedhetünk az utcák neveivel is. Másrészt a múzeumban őrzött példány különlegessége abban rejlik, hogy az 1918 utáni új politikai hatalom utcanév-változtatását is elénk tárja, az eredeti utcanevek mellett ugyanis ott olvashatjuk az újakat is.
Az utcanevek a szimbolikus politika eszköztárának egyik legkedveltebb, legellentmondásosabb kellékei, különösen országhatár-módosulások, hatalomváltások után jut látványos kifejezésre. Hatékonysága kérdéses, hiszen szerintem igen nagy a száma azoknak, akiknek esetleg fogalmuk sincs arról, hogy utcájuk kiről-miről kapta nevét. (Talán most, az internet korában ezek száma csökken, mert könnyebb „rákeresni” – ha egyáltalán érdekel ez sokakat!) A legnagyobb probléma a személyneveket viselő utcákkal van; nem feltétlenül az írók, művészek, tudósok neveit viselőkkel, hanem inkább a politikusokról, közéleti személyekről elnevezettekkel. Ezek ugyanis egyértelműen egy-egy kor gyermekei, „termékei”, az idő múlásával tehát – még ha nem is kerül sor hatalomváltásra – többségük veszít jelentőségéből.
A Szövényi-térkép már egy olyan korszak dokumentuma, amikor a személynevek száma a korábbi időszakokhoz viszonyítva észrevehetően megnőtt. Ez a trend azonban már az 1876-os indukációs térkép utcaneveinél is tetten érhető, hiszen itt már nemcsak a reformkor, hanem a Rákóczi-szabadságharc, illetve a ’48/49-es szabadságharc egy-egy kiemelkedő alakjának nevét is felfedezhetjük. A kiegyezés előtt ilyen névadás elképzelhetetlen lett volna, utána azonban – a liberálisabb légkörnek köszönhetően – a magyar szimbolikus politika is színre léphetett, élt is a lehetőségekkel (különösen a „függetlenségi negyvennyolcas” része), a millenniumi ünnepségek közeledtével pedig ez a hatás még inkább felerősödött, s begyűrűzött a lokális közösségekbe is. Ezt már hangsúlyosan tükrözi a Szövényi-térkép, a nagyok mellé sorakoztatván Zenta két volt országgyűlési képviselőjét: Bartha Miklóst és Szabó Lászlót. Másrészt viszont a városatyák nem tartották különösebben fontosnak, hogy utcanevekkel tiszteljék meg szerb polgártársaikat, csupán a Szerb utca utalt arra, hogy itt más nemzetiségűek is vannak, a zsidóknak pedig még ennyi sem jutott.
A Szövényi-térkép sajátos dokumentuma a Trianon utáni viszonyoknak is, a birodalom ugyanis – természetesen – visszavágott, vagyis az új hatalom teljes mértékű gyomlálgatásba kezdett az utcaneveket illetően (is): még az állat- és növényneveket, leíró neveket, illetve más, nem személyekhez fűződő neveket is másra váltotta fel; feltűnő a személynevek nagymértékű eluralkodása (57%), ezen belül is feltűnő a Balkán-háborúk, de még inkább az első világháborús katonai vezéregyéniségek szerepeltetése, továbbá az uralkodóház tagjai, ami nyilvánvalóan a délszláv (ezen belül leginkább a szerb) szupremáciának a hangsúlyozását szolgálta. Az utcák átnevezését nemcsak puszta változásnak lehet felfogni, hanem a trianoni békeszerződés egyfajta megerősítésének is, hiszen ha a háborút követő két évet az itteni magyarság csupán ideiglenes átmenetnek, egyfajta „félreértésnek” tekinthette is, amit majd politikusaik orvosolnak, most az új utcanevek is nyilvánvalóvá tették, hogy a beállt változás visszavonhatatlanul végleges. Az utcanevek megváltoztatása, ennek módja persze „trianonilag” még inkább traumatizálta a lakosság magyar részét, a szerbek pedig ezeket a változásokat felszabadulásként élték meg, főleg mert azok egy háborúnak voltak a következményei, s ezért minden tettüket (így az utcanevek megváltoztatását is) jogosnak vélték.
Mint ahogyan a magyar lakosság azon része is, amelyet az elkövetkező két évtizedben a revízió reménye éltetett, majd a magyar hadsereg alakulatainak 1941-es bevonulását szintén felszabadításként fogta fel. Az új hatalom – egyebek mellett – szintén hozzányúlt az utcanevekhez, s első körben (dicséretére legyen mondva) az 1920 előtti neveket állította vissza, csak kis mértékben adott hozzá újakat, ez azonban csak ideiglenes intézkedés volt. A múzeum gyűjteményében két térkép is dokumentálja ezt a rövid időszakot: az egyik a „névvisszaállítást”, a másik már egy hosszabb távra szóló tervezetet, amely nagyobb számú névváltoztatást is tartalmazott; a többnyire „ártalmatlan” magyar történelmi személy, illetve közszereplő mellett itt már utcát kapott volna Mussolini és Hitler is.
A második világháború utáni politikai elit – eltekintve a jelentéktelen mértékű kivételtől – elsősorban az új társadalmi rend élharcosait, illetve a népfelszabadító háború és ellenállási mozgalom személyeit „juttatta utcához”. Ezen belül többféle – jól átgondolt – mérlegelő taktika érvényesült. Egyrészt feltűnő, hogy a munkásmozgalom viszonylag sok helyi résztvevőjéről neveztek el utcát, bár „érdemeik szerint”, hiszen szerepük többnyire jelentéktelennek mondható, s talán éppen ezért ezeket az utcaneveket zömmel a külvárosban találjuk. Másrészt – igaz, elenyésző számban – magyar írókról, költőkről is neveztek el utcát. Inkább érdekességként említeném, hogy Rákosinak, Enver Hoxhának és Sztálinnak is volt utcája, de igen rövid ideig – az 1948-as szakításig.
Természetesen az 1990 utáni időszakban is éltek a szimbolikus politika eme jól bevált eszközével. Első körben csak néhány változtatásra került sor (pl. a néhai Marsall főtér nélkül maradt), a második körben, 2004-ben immár 33 utca kapott más nevet: részben az 1918 előtti nevek visszaállítása történt, részben teljesen új nevek is megjelentek. Utóbbiak esetében zömmel helybeliekről, kisebb mértékben pedig magyar és szerb múltbeli közéleti személyekről, írókról neveztek el utcát. Bár ez a legutóbbi névváltoztatás sem volt mentes bizonyos politikai méricskéléstől, a korábbiakhoz képest viszonylag korrektnek tekinthető, s leginkább volt tekintettel azokra az elvekre, amelyeket az utolsó száz évben kiadott utcanévlexikonok szerzői megfogalmaztak, egymástól átvettek, saját javaslataikkal tovább bővítettek, bár nem tudtak teljesen ellenállni minden kísértésnek, elsősorban a személyneveket illetően.
Van azonban az utcanév-változtatásoknak egy olyan hiányossága, amely végigköveti őket a kezdetektől napjainkig, ti. legkevésbé azok véleményét kérik ki, akiket leginkább érint: az utcák lakóit. Valamikor a 18. század második felében, az újratelepítés korában az utcák nevének még nem volt szimbolikus jelentősége, leginkább formájuk adott nekik nevet, vagy valamilyen mesterség, amelynek művelői nagyobb számban laktak ott; esetleg egy gazda vagy népszerű közszereplő, akinek még a vezetéknevét sem tartották fontosnak feltüntetni, és a házszámok kombinálásával a nevek szinte kizárólag a tájékozódás könnyítését szolgálták. A 19. század folyamán a város növekedésével az utcák száma is megszaporodott, egyre több gondot fordítottak a nevek megválasztására is, a szimbolikus politika pedig 1867 után mindinkább rátelepedett ennek gyakorlatára. A mindenkori városi elit kezdettől fogva kiskorúsította a lakosságot, felülről vezényelte le az utcanévadást, s jobbik esetben csak tájékoztatta a lakókat, hogy holnaptól kezdve az utcájuk más nevet fog viselni. Az elején már említettem: nem biztos, hogy ez sokakat foglalkoztat, pedig fontos kellene, hogy legyen, hiszen az utca a minket körülvevő külvilág első szeletkéje, amelyet megismerünk, miután az otthon védelméből kiszabadulunk vagy kikényszerülünk. Ez az utca egyetemesen barátságos, hiszen mikroközösséget alkot, ahol ha baj ér bennünket, először mindig a szomszéd segítségére támaszkodhatunk. Emellett az utca neve és a házunk száma nemcsak a külvilágnak (és a postásnak) szól tájékozódásra, hanem identifikációs kód, ezért önazonosságunk sajátos összetevője, ha nem is a legfontosabb. Jó lenne hát, ha tudnánk, kiről-miről nevezték el az utcánkat, véleményünk lenne erről, és az is jó lenne, ha részt kérnénk-kaphatnánk az utcanév-változtatás folyamatában, hiszen ezek a nevek nemcsak a település, hanem az egyes személyek önreprezentálásának részei is.
Valahol ugyanis határt kellene szabni a felülről jövő, néha csupán önkényesnek tűnő, néha azonban valóban akarnoki kezdeményezéseknek, amelyeket ellenállás híján könnyen keresztülvisznek. Ezért zárszóként – és intő példaként – hadd említsem a szimbolikus politika egy olyan eszközét, amely közvetetten kapcsolódik az utcanév-változtatáshoz, ez pedig a települések nevének megváltoztatása. A két világháború közötti időszakban, amikor a szerb politikai elit az uralkodóház tagjainak egyfajta kultuszát próbálta építeni (elsősorban Péter király, majd az 1934-ben meggyilkolt Sándor király tiszteletének adózva), a szoborállításon kívül ennek egyéb formáit is keresték, s találták meg pl. egyes települések átnevezésében. Volt egy bennünket is érintő javaslat: legyen Zenta új neve Aleksandrovo. Szerencsére a helybeli szerbek befolyásos része is ellenezte ezt a kezdeményezést, ami bizonyos fokú bátorságra vall, hiszen az ő lojalitásukat tekintve Belgrádot éppúgy kétségek gyötörték, mint Budapestet 1941-ben a délvidéki magyarsággal kapcsolatban, és tudjuk, hogy az ilyen kezdeményezések futótűzként terjednek, kellő hisztéria kíséretében, „aki nincs velünk, ellenünk”… Nagybecskerek nem volt ilyen szerencsés, Petrovgrad lett, a jóval későbbi hatalomváltók pedig mai nevére keresztelték.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
