A politika már másfél éve rátelepedett a migránsválság kérdésére. A probléma, amelyre rátelepedett, kétségtelenül valós probléma. Másokkal együtt én is azt gondolom, hogy 2015-ben a másfél millió Balkánon átvonuló bevándorlóval csak az előszelét éreztük meg annak, amiről a jövő fog szólni: a 21 század – hacsak egy pusztító atomháború „nem oldja meg más úton” a robbanásszerű lakosságnövekedés kérdését – a népvándorlások százada lesz.
A politikának az volna a dolga, hogy fölismerje a problémát; hogy valós megoldásokat kínáljon fel arra, és hogy a javaslata mögött felsorakoztassa a választópolgárok többségét, akik nemcsak a szavazatukkal támogathatják a megoldást.
Mi történt ezen a téren Magyarországon? Európát most hagyjuk.
A szocialisták és a többi ellenzéki párt – a Jobbik kivételével – eleinte arról beszélt, hogy nincs is menekültválság, a Fidesz ok nélkül pánikot kelt. Majd miután már nem lehetett tagadni a határokon átvonuló emberáradat tényét, azután odaálltak a nyugati média mellé a dolgukat végző magyar hatóságokat szidni „embertelen bánásmódjuk” miatt, később, a kerítésépítés hírére arról beszéltek, hogy semmit sem ér a határzár, miután bebizonyosodott, hogy mégis működik, azután, jobb ötletük nem lévén, ismét felfedezték – rég elfeledett és mindig gyűlölt – keresztény gyökereiket, és a szolidaritásról, a segítségnyújtás kötelezettségéről kezdtek el szónokolni. A népszavazás meghirdetésének a hírére bojkottot hirdettek vagy érvénytelen szavazat leadására buzdítottak, ők, akik a demokrácia, azaz a népuralom egyedüli letéteményeseként tekintenek magukra. És arról beszéltek, hogy már nincs is napirenden a terv, holott Juncker épp a referendum előtti napokban erősítette meg, hogy jobb lesz megbarátkozni az ötlettel.
Sohasem mondták ki nyíltan, de mindenki tudhatta, érezhette, hogy ők, akik 2004-ben a határon túli magyarok elutasítására szólítottak fel, most szívesen befogadnák az idegen kultúrából jött, muzulmán bevándorlókat. (Ez egyenesen következik e politikai tábor keresztényellenes és nemzetellenes hagyományából.) Sohasem mondták ki ezt nyíltan, mert tudták, ezzel szavazóik többsége sem ért egyet.
Mi volt a helyzet problémafölismerés terén a másik oldalon? Orbán Viktor és a Fidesz politikája kezdettől fogva nevén nevezte a dolgokat, az ellenőrzött menekültbefogadás, a határok védelme mellett szállt síkra az európai politikai fősodorral is konfliktust vállalva emiatt, majd megépítették a kerítést, később meghirdették a kvótareferendumot is.
Mikor történt ez? Épp azokban a napokban, amikor az MSZP-nek egy rövid időre sikerült tematizálnia a közbeszédet a „kopaszok” minősíthetetlen fellépése miatt az úgynevezett NVI-botrány idején. Azonnal megfeledkeztek a „kopaszokról”, és minden sajtótermék a népszavazásról kezdett el cikkezni, ugyanakkor – két legyet ütve egy csapásra – kifogták a szelet a Jobbik vitorlájából is, amely elsőként – még jóval a Fidesz előtt – vetette föl a népszavazás ötletét. (Ezután tért át a Jobbik az alkotmánymódosítás javaslatára a kvóták kérdésében, amelyet épp október 2-a estéjén, már az eredmény ismeretében tett magáévá a Fidesz.)
A kvótanépszavazás nem, de a referendum meghirdetésének az időzítése már politika volt a javából, ezért azonban még nem kell elátkozni a kormánypártot, minden párt arra törekszik, hogy lépéseivel tematizálja a közbeszédet, és hogy kifogja a szelet a másik oldal vitorlájából. Az ellenzéki pártoknak is ugyanez a céljuk.
Maga a népszavazás valós problémafölismerésen alapult, és nagyon fontos kérdésről szólt, nemcsak a kvóták elutasításáról, hanem Orbán Viktor bevándorlási politikájának a megerősítéséről is. Ezért lett volna jó, ha sikerül érvényes népszavazást összehozni, a Fideszben erre is törekedtek.
Az a baj, hogy túlságosan is igyekeztek a kormányoldalon és a befolyása alatt álló médiában. Túltolták a kampányt, a csapból is a kvótareferendum folyt, az utóbbi időben nem volt politikusi felszólalás, amely ne tért volna ki a témára.
A kevesebb sokkal többet ért volna.
A jobboldaliak egy része által mindig is megvetett „Habony-művek” katasztrofális munkájáról nem is beszélve, amely a leszegényített tartalmú, alantas emberi indulatokra rájátszó óriásplakátjaival csak feldobta a labdát a másként gondolkodóknak, amit csak le kellett ütni. A Kétfarkú Kutya párt humoros, gúnyolódó plakátjaival ezt meg is tette. Többet árthattak a Habony-műveknek ezek a plakátjai, mint amennyit használtak a kitűzött célnak. A Kétfarkú Kutya párt pedig, ha hozzásorolhatnánk az érvénytelenül szavazókat, ma hat százalékkal átlépné a parlamenti küszöböt.
Arra sem voltak képesek a kampány során a Fidesz kampánygurui, hogy a baloldaliakat is nagy számban mozgósítsák, csak a legvégén, túl későn tettek erre kísérletet, pedig kezdettől fogva tudni lehetett, hogy a jobboldali szavazóbázis nem lesz elegendő az érvényességi küszöb eléréséhez.
Attól pedig az ember már szóhoz sem jut, hogy ilyen politikai rutin mellett, amilyennel a kormánypárt rendelkezik, hogyan történhetett meg, hogy egy nappal a népszavazás előtt, október 1-jén megemelték az üzemanyag jövedéki adóját: Magyarországon, ahol semmire sem érzékenyebbek az emberek, mint a bukszájukra!
Valahogy így történhetett meg, hogy egy ilyen fontos kérdésben, mint a kvótareferendum, nem sikerült összehozni az érvényességet, annak ellenére sem, hogy a felmérések szerint a magyar lakosság 80 százaléka elutasítja a kontrollálatlan bevándorlást. Az érvényes népszavazásba senki sem köthetett volna bele, így viszont az ellenzék is a saját győzelmeként kommunikálhatja a referendumot, annak ellenére, hogy elsöprő többségbe kerültek a nemek. Arról nem is beszélve, hogy így nemcsak Orbán Viktor, hanem Brüsszel is erős fegyvert kapott a kezébe.
