Hova tűntek a libák és a magyar betűk?

Liba, liba, libuci...

Nyolc éve már, hogy minden októberben Satrincán, ebben a szépfekvésű kis szerémségi faluban megszervezik a libafesztivált.
Ilyenkor a libalegelőre épülő turisztikai központot belakják a vásárosok, olcsó, semmirevaló árujukkal, az ördögmalmosok ósdi ördögmalmukkal, a libapaprikást főző versenyzők csapatai, amelyek főzés közben sült szerbkolbászt majszolnak és sört isznak rá, a helybeli, a közeli és a távolabbi környék művelődési egyesületeinek táncosai, énekesei, az iskolák diákjai.
Így volt ez az idén is.

A maradéki Petőfi Sándor Művelődési Egyesület kórusa

A nagy térség közepén tizenhárom liba áll csendesen egy vödör víz mellett. Csak akkor mozdulnak el, ha a gyerekek közül valaki meg szeretné érinteni őket.
– Az én libáim – mondja egy ember. Bemutatkozik. Papp Miklósnak hívják és a szomszédos Dobradó faluból érkezett. Dobradó két kilométerre van innen, ugyanolyan kicsi, mint Satrinca, és ott is magyarok élnek, mint itt.
– Azért hoztam magammal a libákat, mert a helybeliek nem hajtják őket ki. Pedig kellene. Mert milyen a libafesztivál libák nélkül?
– És libazsír, libatepertő nélkül – teszem hozzá. Mert a vendégfogadó asztalon a bolti töményitalok és szörpök mellett elfért volna a pirospaprikával meghintett libazsíros kenyér is. Édes vöröshagymával díszítve.
A rendezvénynek elsődleges célja, hogy általa hírt adjanak magukról a satrincaiak. Hírt a nagyvilágba: keressetek fel minket ebben az eldugott kicsi faluban, töltsetek itt egy-két szép napot, meglátjátok, nem bánjátok meg!
Megállít egy asszony. Egy messzi városból érkezett, mondja, és azt kérdezi tőlem, hogy hol vehet libát? Mert ő azért jött a libaszemlére, mert azt gondolta, hogy itt vehet libahúst meg libazsírt, meg libából készült mindenféle finomságot, de sehol semmi, csak ezek az ócska vásárfiák mindenhol. Szép a rendezvény, meg majd meghallgatja a Garavi sokak együttest is, mert szereti dalait, de libát szeretne venni.
Nem tudtam rajta segíteni.

A libapaprikást mindenki megízlelhette

És rajtam sem Grecs Péter, a helyi közösség elnöke, akitől azt kérdeztem, mondja meg, hogy kitől vehetek libazsírt.
– Hát, nem is tudom, majd keresünk valahol. Mert a faluban van liba. Igaz, nem annyi, mint valamikor volt, sokkal kevesebb. Valamikor ez a legelő fehérlett a libáktól, és itt legeltek a tehenek is, a birkák, meg a disznókat is kihajtották. Ma már senki sem legeltet. Akkor több mint 2000 libánk volt, ma alig van 500. És van ugyanennyi fejőstehenünk is, meg disznó, birka...

Grecs Péter: Valamikor fehérlett a

libáktól a legelő

Mindez az alig négyszáz lelket számláló faluban.
Az épülő idegenforgalmi központ etnoudvarában elsőként az etnoház készült el. Három szobával, a tisztaszobával, a másikkal, amelyben még csak egy szép kemence van, és a középsővel. Itt bekeretezett fényképek lógnak a falon. A központ építésének dokumentumai.
– Ez az ember nagyon sokat tett a faluért – mutat az egyik képre egy idős néni.
Odalépek, megnézem. Egy szakállas emberre mutatott. Munkásruhában van, lapáttal a kezében. Varnyú Ernőt ismerem fel a képen, aki jelenleg az idegenforgalommal megbízott tartományi gazdasági titkárhelyettes és a VMSZ szerémségi körzeti szervezetének elnöke. Nélküle nem múlhat el a libaszemle.

Népünnepély nem múlhat el bográcsos ételek nélkül

– Néhány évvel ezelőtt nagy fába vágtuk a fejszénket, amikor ide idegenforgalmi és rekreációs központot kezdtünk építeni – mondja. – Nemcsak azért, mert terveink megvalósításához sok pénz kell, hanem elsősorban azért, mert tudtam, hogy nagyon nehéz lesz megértetni azokkal is, akiktől a pénzt várjuk, de a falubeliekkel is, hogy a jövőjük függ ettől a létesítménytől. Sajnos még mindig vannak a faluban olyanok, akik legszívesebben mindent, amit eddig építettünk, lebontanának. Kissé belefáradtam ugyan a mindennapos harcba, de nem adom fel. A terv az volt, hogy 2015-ig a gyógyfürdőn kívül minden elkészül, befejezzük a megkezdett etnoudvart, ahol most állunk, a megkezdett rekreációs központot, az etnoparkot, az ifjúsági sátortábort, a zöld oázist, ahová már elültettünk 2000 facsemetét, az Illatok völgyét, ahol az év minden évszakában virágoznak majd a virágok, és lovagolni, kocsikázni, pihenni lehet. És legelő is lesz, ahol már áll az új gémeskút. Csak a fürdőt nem tudjuk saját erőnkből megépíteni, ehhez majd társat keresünk, vállalkozó szellemű embert. Pillanatnyilag legfontosabb a négykilométeres út megépítése, amely összekötné Satrincát Rumával, a belgrád–zágrábi autópályával, a világgal. Mert most csak Ürögön át közelíthetik meg a turisták a falut. És a szó szoros értelmében meg is közelítik, méghozzá nagyon sok turista, mert a közelben van az ötszáz éves krušedoli kolostor és a Grgeteg, és két mesterséges tó is, ahol horgászni lehet és fürdeni. De a faluba már nem néznek be. Ha elkészül az út – mellesleg aláírtuk a szerződést a kivitelezővel, csak a pénzre várunk, és elkezdjük a munkát –, ezekhez a kolostorokhoz, tavakhoz Satrincán át vezet majd a turistabuszok útja. És ha elkészül az idegenforgalmi központ, nem csupán a kolostorok miatt utaznak majd ide a közeli és távoli vidékekről. Új munkahelyek nyílnak a falubelieknek és a környék lakosságának, akik állattenyésztéssel, földműveléssel, gyümölcstermesztéssel foglalkoznak, új piac nyílik. Egy ipari parkot is létrehozunk, ahol kis üzemekben feldolgozzuk az itt termesztett gyümölcsöt, itt tenyésztett jószágokat...Szép tervek. Nem megvalósíthatatlanok. Varnyú Ernőt ismerve tudom, hogy előbb-utóbb meg is valósulnak. A művelődési műsor után táncra perdültek a résztvevők, a szervezők, és mindenki, akinek kedve volt táncolni

Az etnoudvar kerítésén alkalmi gyermekrajz-kiállítás van. A téma a liba. Helybeli iskolások rajzai. Nagyon szépek, de mégsem tudom fájdalom nélkül nézni a rajzokat, fájdalom nélkül olvasni a kis alkotók nevét. A cirill betűs magyar neveket.
Vajon milyen utat kellene építeni ahhoz, hogy ezek a cirill betűk ismét latin betűkké, magyar betűkké váljanak?