Utószó

Nyugalmazott munkatársunk, Bálint István a Magyar Szó történelmében egyedülálló teljesítménnyel dicsekedhet, több mint 70 éve a lap munkatársa. 1950 július elején került a Magyar Szóhoz fordítóként, majd újságíróként, a külpolitikai rovat munkatársaként dolgozott, nyugdíjba vonulása után is rendületlenül. 89 évesen megírta életének történetét, amelyből folytatásokban közlünk részleteket. Arra a kérdésre, mi kell ahhoz, hogy itt, a Vajdaságban egy újságíró hetven éven át megmaradhasson újságírónak, a következőket válaszolta: „Sok szerencse. Mert kell hozzá egy olyan lap, amely megmarad és közli is írásaimat 70 éven át, de ez nem elég, ha az ember nem kezdi el idejében a munkát. 19 évesen kezdtem. De meg kell élni a 89-et is!”

Köszönöm a Magyar Szónak, hogy közölte Életem című visszaemlékezésemet. Köszönöm az olvasónak, aki legalább néha beleolvasott. Én tulajdonképpen Magyar Szó kiadványnak, könyvnek szántam, de hálás vagyok a szerkesztőségnek, hogy a közlés mellett döntött, így biztosan többen látták, esetleg olvasták. Közben elmúltam 90 éves és 71 és fél éve szerepel folyamatosan a nevem a Magyar Szó hasábjain. Ebben az „utószóban” röviden összefoglalnám ezeket az éveket.

Fiatal koromban rengeteget dolgoztam, ma csak csodálom hogyan fért mindez bele az időmbe. Elsősorban el kellett látnom napi teendőmet a külpolitikai rovaton, amikor annak három oldala volt és a híreket nem kaptuk magyarul. Írtam három lapnak – a Magyar Szó mellett az enyém volt a Dolgozók külpolitikai oldala, az Ifjúság Szavába (az ott kapott tiszteletdíjból fedeztem a belgrádi tartózkodást, amíg egy év alatt még diplomáltam is a jogon), a Hídnak és a Létünknek. Jelentem meg a kragujevaci Samoupravljanjéban is. (Egyetlen cikkem a zágrábi Praxisban később jelent meg.) És én írtam először Fehér Ferencről, Ács Károlyról és Németh Istvánról, mert az 1950-es Híd nemzedékének kritikusait elvitték katonának.

E mellett két mandátumban én voltam a Fórum párttitkára (ez előtt egyetlen jogászi ténykedésként a Forum fegyelmi bizottságának az ügyésze) és egy mandátumban szakszervezeti elnöke. Ráadásul, púposságomból származó komplexum leküzdésére, udvaroltam is nagyban. (Harmadik feleségem az ötvenedik nő volt az életemben, hogy hozzá haláláig, húsz teljes évig hű legyek. És büszke vagyok rá: sohasem pénzért vettem a szerelmet.)

Amikor átkerültem a Szövetségi Végrehajtó Tanács magyar szerkesztőségének élére, már más volt a helyzet. Ott a munkaidőt kellett kitölteni és az igazi munka kampányszerű volt. Volt idő, amikor ebédszünettel egész nap diktáltam. Tudtommal még mindig én tartom a rekordot: egy nap alatt 67 flekk (120 ezer karakter) lefordítása. Az addigi rekord 58 flekk volt. Ebben az időben én voltam a Létünk leggyakrabban megjelenő szerzője: minden számban írtam könyvismertetőt. Rehák szép nevű szerkesztője, Árokszállási Gyöngyi minden hónapban hozta a könyvet, amiről ismertetőt kellett írnom.

Amikor 1990-ben 40 éves munkakorral a szolgálatban nyugdíjba vonultam, munkám zöme megmaradt. Sőt, az országunkban történtek miatt mindenkit érdekelt mi történik itt, így évekig tudósítottam a Magyarország, majd megszűnéséig a Világ lapokat. Ebből fedeztük feleségemmel a nyaralásokat a Balatonon vagy, amikor már túlságosan zsúfolt lett, a Velencei-tónál. Kétszer tudósítottam a Családi Kör tudósítójaként a magyarországi választásokról. Mert egész addig, amíg Szabadkára nem költözött a Dolgozók, utódjaként náluk is volt egy külpolitikai oldalam.  

Megemlíthetem néhány kimagasló újságírói teljesítményemet, bár teljes listát nem készíthetek. Ott voltam az UNKTAD (a Világkereskedelmi Szervezet elődje) alakuló gyűlésén Genfben, és egyedül meginterjúvoltam néhány kereskedelmi minisztert és egy újságírócsoporttal Che Guevarát. A JAT első háború utáni repülőgépével ott voltam Kairóban és részt vettem azon a tüntetésen, amelyen egymillió ember kérte Nasszert, hogy vonja vissza lemondását. Majd két hónapot töltöttem Párizsban a fiatalok forradalma idején, de tudósítottam néhány francia választásról is. Ott voltam a vietnami béke megkötésénél Párizsban, majd a helsinki világértekezleten. (Sajnos elkallódtak olyan fényképek mint az, amelyen látszok az értekezlet erkélyén és lent látni az értekezletet, vagy a párizsi forradalom kiadványainak, plakátjainak gyűjteménye.)

Tudósítottam néhány francia és magyarországi választásról. Ott voltam Bejrútban, amikor már puskaporos volt a levegő és a tömeggel együtt tüntettem Kissinger látogatása ellen. Conakryban én voltam a világon az első, aki interjút készített Amilcar Cabralral, a guinea-bissaói szabadságharc vezetőjével. (Megígérte, hogy vendégül lát a győzelmük után. Sajnos nem tudom, eszébe jutott volna-e abban az esetben, ha győznek, mert nem sokkal később merénylet áldozata lett.) Erről az interjúról – nem tudom milyen forrásból – egy rövid kivonatos hírt közölt a TASZSZ is. Voltam Prágában közvetlenül a szovjet megszállás után. 

Talán nem is jut most hirtelen minden eszembe. Tény az, hogy újságíróként és magánemberként úgy bejártam Európát, hogy Norvégián és Albánián kívül voltam minden európai országban. A törpeállamok közül, Ciprus és Andorra kívételével, mindet láttam. (A zentaiakkal pótoltam mulasztásomat, hogy nem jártam Erdélyben és megígértettem, hogy szólnak, ha mennek Albániába, de most már késő, mert útlevelem sincsen, amióta a Winerstädtische egy korhatár felett nem biztosítja a külföldi utat.)

Láttam az éjféli naplementét Tallinnban és a napkeltét a Szahara felett. Fürödtem a tunéziai tengertől kezdve Magyarország minden fürdőjében Miskolc Tapolcától Zalakarosig. Azt már nem is sajnálom, hogy Európán kívül csak négy országban jártam: Egyiptom, Tunézia, Guinea és Ázsiában Libanon.

Még csak annyit, hogy elnyertem mindent, amit az én koromban el lehet érni. Lapom, a Magyar Szó életműdíjat adott, vállalatom, a Forum megszerezte nekem a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. A szakma megadta a Magyar Újságíró Szövetség Aranytollát. (Csak Kalapis volt előttem és Vukovics meg Németh István utánam jött.) Országom megadta a Népért Tett Szolgálatok ezüst fokozatát. (A vajdasági magyar politikusok a Testvériségi Érdemrendet kapták, ami alacsonyabb rangú kitüntetés.)

És még csak annyit: remélem egy ideig még dolgozhatok.

(Vége)