Az asztalnál ülünk. Az új kenyér illatában benne van a föld lélegzete, az ősszel reménnyel elvetett mag, a tél csöndje, a tavaszi sarjadás és a nyár égető melege. Benne van temérdek munkánk, tengernyi aggodalmunk, bizakodásunk is abban, hogy lesz mit az asztalra tenni, megtörni és megosztani. A kenyér nem csupán táplálék ‒ megmaradásunk reménysége.
Augusztus huszadikán erre a reménységre is emlékezünk. Az örökségre, amelyet Szent István hagyott ránk, amikor a keresztény magyar államot megalkotta. Döntése megteremtette egy ország rendjét és irányt szabott a nemzetnek: kijelölte helyét Európában, megerősítette a megmaradásba vetett hitét, és felelőssé tette jövőjéért. Az azóta eltelt évszázadok során határok születtek és tűntek el, birodalmak emelkedtek és hullottak porba. A magyar történelem lapjaira dicsőség és veszteség, építés és pusztulás egyaránt került. A Szent Korona azonban túlélte a viharokat, és mindmáig annak az egységnek a jelképe, amelyet országhatárok nem szabdalhatnak fel. Összeköt mindannyiunkat, akik a Kárpát-medencében és szerte a világban magyarként őrizzük nyelvünket, kultúránkat és egymás iránti felelősségünket.
Egy nemzet egységét nem csupán az bizonyítja, hogy együtt ünnepel, hanem az, hogy a hétköznapokban sem feledkezik meg önmagáról. Élni az a nemzet fog, amely nem csupán múltjának dicsőségét örökli, hanem jelenének felelősségét is vállalja. Amely nem az ősök erényeivel takarja el saját mulasztásait, és nem a régi vétkekkel magyarázza mai gyengeségeit. Nem mindig a kard osztja meg a nemzetet, elegendő hozzá az önzés, a közöny, a bizalmatlanság és a megszokottá váló széthúzás. A külső ellenséget könnyű felismerni, a belső romlás azonban észrevétlenül válik természetessé. Az összetartozás mindennapi cselekedet ‒ annak felismerése, hogy egymás nélkül kevesebbek, egymásba kapaszkodva erősebbek vagyunk. A bérceken innen és túl élő nemzettársak nem egymástól idegen ágak, hanem ugyanannak a fának a közös gyökérből táplálkozó hajtásai. Osztályosok jóban és rosszban. Egymásra kell támaszkodnunk akkor is, amikor bizonytalansággal telnek meg a sors könyvének lapjai. Élni fog a nemzet, amely összetart, mert nem hagyja cserben az anyanyelvéhez és szülőföldjéhez ragaszkodót, mert minden veszteség után képes újra vetni, remélni és aratni.
Az asztalnál ülünk, megszegjük az új kenyeret, s felismerjük benne önmagunkat. Sok búzaszemből lesz egy kenyér, miként sok millió magyar sorsából egyetlen nemzet. Míg van föld, amely befogadja a magot, kéz, amely munkálkodik, és közösség, amely testvérként osztozik a kenyéren, addig van jövőnk is.
Nyitókép: Paraczky László korábbi felvétele
