„Hatalmasabb a példa a szónál.” (I. Leó pápa)
Bezdáni származású, ám újvidéki lakosként első pillanatra kézenfekvő volt, hogy én vessem papírra gondolataimat a magyar szórvány napjáról. Úgy nőttem fel egy szórványtelepülésen, hogy nem tudtam róla, magyarnak lennem a legtermészetesebb dolog volt a világon. Miután hazatértem Magyarországról, Szabadkán éltem egy ideig, és most egy olyan városban élek, ahol elvétve hallani magyar szót az utcán. Szórványból anyaországba, onnan tömbbe, és most újra szórványban. Úgy gondoltam, könnyű lesz tollat ragadnom. Ünnepelnem kéne, vagy szomorkodnom, ostoroznom kéne vagy bátorítanom, lírikus hangvételben írjak, vagy prózaiban, fejtsem ki, mit jelent számomra a magyar szórvány napja, vagy csak utaljak rá? A sárga falevelek közt sétálva megannyi hasonló kérdés cikázott a fejemben, mire a szerb és az orosz szavak zajában hirtelen egy magyar szóra figyeltem fel: Maradunk!
Nem tudom, kinek és miért mondta ezt egy hölgy, de abban a pillanatban nem is volt fontos. Csupán az érzés, amit okozott. Egyszerre volt melengető, megtartó, bátorító, dorgáló, reménykedő és felemelő. Minden addigi tervem, gondolatom néma maradt, és csak egyetlen szó visszhangzott hangosan: Maradunk!
Hihetetlen ereje van egyetlen kimondott szónak, és talán még nagyobb, ha leírjuk. Ha egyetlen szóval teremthetek, akkor hát ezerszer és ezerszer leírom, hogy maradunk! Makacsul, konokul, mint a szélnek és az idő vasfogának ellenálló 200 éves almafák. Nem megmaradunk, sem elmaradunk, sem fennmaradunk, sem lemaradunk, sem kimaradunk, hanem csak egyszerűen maradunk. Térben és időben. Múltban, jelenben és jövőben.
Milyen könnyű is lenne csak egy szóval, egy tollvonással semmivé tenni a lelkünkre nehezedő terhet...
Nem! Maradni nem teher. Még akkor sem, ha azt mondjuk rá, hogy édes. Sokkal inkább áldás. Ide születtünk, s bármikor elmehetünk, de csak mi, akik itt maradtunk, akik maradunk itt, várhatjuk vissza azokat, akik elmentek. A maradásban talán nem is az örökös küzdelem a legnehezebb, hanem az elszigeteltség érzése és a ránk hagyott feladat: várni a hazatérőkre.
Még egy feladatunk van: vonzóvá kell tennünk a hazatérést. Nem várhatjuk el, hogy ezt más tegye meg helyettünk: nekünk is dolgoznunk kell rajta. Egyénileg és közösségként egyaránt. Hinnünk kell abban, hogy meg tudjuk tenni. Az önmagunkban való hit pedig nincs önmegértés, türelem és elfogadás nélkül. Csak ekkor lesz vonzó hazatérni, és csak ekkor lesz vonzó maradni.
Mutassunk hát példát, de ne elkötelezettségből, ne nagyravágyásból, ne mártírkodásból, ne tudálékoskodásból, hanem szeretetből. Ekkor lesz minden más szónál erősebb és teremtő erejű, amikor kimondjuk, hogy: Maradunk!
