Kedves atya!
Tizenhárom éves házasok vagyunk a férjemmel, és van három gyermekünk. A legidősebb most indul harmadik osztályba, a középső elsőbe, a kicsi az óvodát kezdte. Én is dolgozom, a férjem is. A gyerekekkel főleg én foglalkozom, a háztartással is. A férjem a munkája után úgy érzi, fáradt, s inkább pihen, lazít. Kezdetben megértettem őt, látva, milyen stresszes, amit csinál, de ma már nem győzöm a három gyerek körüli teendőket és az összes többit. Jó lenne, ha segítene, de nem teszi. Ha ezt szóvá teszem, azt vitának tekinti. Fáradt vagyok, ideges, és egyre inkább haragszom rá. Tudom, hogy ez nem jó a kapcsolatunkra nézve se. Mit tegyek, hogy a kapcsolatunk ne menjen tönkre, és én se bolonduljak bele a sok feladatba?
Köszönöm válaszát: Erika
A jóléti társadalomban élőkre jellemző, hogy mindig csak a saját maguk kényelmére gondolnak. Az anyák már úgy nevelik a gyermeküket, hogy „csak neked legyen jó”. Mindig azt adják neki, ami a kedvtelését szolgálja; kímélik mindenfajta fáradozástól, erőfeszítéstől, munkától. Így aztán olyan fiat vagy lányt nevelnek fel, aki felnőttként elvégzi ugyan a kötelességét, de utána csak arra gondol, hogy neki pihennie, lazítania kell. Ez neki annyira magától értetődő, annyira jogosnak tartja, hogy kifejezetten „felségsértésnek” érzi, ha valaki újabb munkát, fáradozást követel tőle. Meg sem fordul az agyában, hogy a másiknak is szükséges volna, jogos lenne, hogy pihenjen, lazítson.
Gyermekkorában, növekedése során neki nem kellett mások szükségleteire gondolnia, nem kellett másokért fáradoznia, nem kellett együttérezni senki bajával. Az ő agyában meg sem született az a képzelet, hogy a körülötte élő embereknek vannak szükségletei; ő egy lépést sem tett, hogy beleélje magát mások helyzetébe; őbenne nem alakult ki semmilyen érdeklődés mások iránt. Számára a másik ember szenvedése nem létezik. Ő egy atom, azaz oszthatatlan, fel nem bontható.
Az atom a legkisebb anyagi részecske, amely kémiai úton nem bontható fel. Az atommag körül keringenek az elektronok, és felhőt képeznek körülötte. Az atomizált ember magába zsugorodik, nem képes kilépni önmagából mások felé. Az énje körül keringő, önmagára irányuló gondolatai áthatolhatatlan felhőt képeznek körülötte.
A társadalmunk is atomizálódott. A közösségek, a családok részeikre bontódtak, az egyedek elszigetelődtek egymástól. Szinte mindenki az anyagi javak megszerzése gondolatainak a felhőjébe burkolózott.
Hogyan lehetne ezeket a magukba zárkózott embereket rávenni, hogy kinyíljanak mások felé? Mit tegyen egy feleség, hogy a mindig a saját pihenésével törődő férjével való kapcsolata ne menjen tönkre, és ő se bolonduljon bele a sok feladatba?
Én magam nagyon törekszem, hogy erről az atomizálódásról beszéljek minél többet az embereknek, és tudatosítsam bennük a kinyílás szükségességét. Akik ezt megértik, gyakran azt mondják, hogy iskolát kellene nyitni erről, ezt nagyon kellene tanítani mindenfelé. Én erre mindig azt mondom, hogy nektek is tanítanotok kellene ezt a veletek kapcsolatba kerülő embereknek. Egy új kultúrát kellene elindítanunk, a szolidaritás és az összetartozás kultúráját. A világban sokfelé már el is indult ez. Nekünk is, ebben a mi térségünkben, el kellene kezdeni.
De mit tegyen a feleség a férjével való kapcsolatban?
Az első dolog az, hogy értse meg a férje lelki és érzelmi világát úgy, ahogyan fentebb vázoltam. Őt nem tanították meg és képezték ki a családjával való törődésre. Neki nincs füle erre, nincs szeme erre, nincs szíve erre. Ezért ne követelje tőle, hogy segítsen „a három gyerek körüli teendőkben és az összes többiben”!
A második dolog az, hogy neki tanítania és képeznie kell a férjét erre a munkára. Meg kell nyitnia a fülét, hogy meghallja felesége kéréseit, meg kell nyitnia a szemét, hogy meglássa a házi teendőket, értővé kell tennie a szívét, hogy átérezze felesége bajait.
Ennek érdekében mesélnie kell a férjének mindezekről a teendőkről, de nem úgy, hogy követeli az ő munkáját, hanem csak úgy ajándékként, csak egyszerű lelki megosztásként. Csak azért, hogy a férje gondolkodásába bejussanak ezek a dolgok. És ezt olyankor kell mesélnie, amikor a férje nem fáradt, amikor jókedvű, amikor örömmel van a feleségével.
Továbbá annak érdekében, hogy a férje meglássa mindezeket a teendőket, meséltesse őt a saját munkájáról, az ottani tennivalókról, mindarról, ami őt stresszessé teszi! Míg ő ezekről beszél, észreveszi, hogy otthon is vannak ugyanilyen tennivalók, és azok is stresszessé teszik a feleségét.
Végül legyen nagyon megértő, együttérző a férje fáradtsága, rosszkedvűsége, magába zárkózása iránt, és mondja meg neki, hogy ő maga is gyakran van ilyen állapotban! Ekkor villanhat fel a férjében a másikban lévő szenvedés felismerése és megismerése, ami ki is nyithatja a szívét iránta.
Az efajta beszélgetést hosszú távon kell folytatni. Ez olyan, mint egy iskola, amelybe évekig kell járni, és leckéről leckére kell elsajátítani a tanulandókat és gyarapodni a képesítésben. Minden ilyen beszélgetés, akár a fülnek, akár a szemnek, akár a szívnek szól, tanítja a másikat a meghallgatásra, képesíti a meglátásra, ébreszti az együttérzést, és lassan-lassan eljuttatja oda, hogy az meghallja, meglássa és átérezze a körülötte lévők bajait.
De megtörténhet, és meg is történik gyakran, hogy ez mégsem következik be. Az atomizálódás egyre több embernél eljut odáig, hogy csak maghasítással lehetne megnyitni az önzés felhőjébe zárt egót, amint az az atomreaktorokban vagy az atombombákban megy végbe. Ilyen maghasadás lehet például az, hogy valakire rászakad a mennyezet, rádől a ház. Egy feleség azonban ilyesmit nem idézhet elő egoista férjénél. Akkor hát mit tehet?
Akkor meg kell tanulnia és képesítenie kell magát arra, hogy minden munkát neki egyedül kell megcsinálnia, senki segítségére nem számítva. Ezt úgy tanulhatja meg, és úgy képesítheti magát rá, hogy belekapaszkodik Istenbe. Istennel minden lehetséges. Erre bizonyíték – számtalan sok más példa mellett – Pál apostol: „Megtanultam, hogy beérjem azzal, amim van. Tudok szűkölködni és tudok bővelkedni is; mindenütt mindent megszoktam: tudok jóllakni is, éhezni is, bővelkedni és nélkülözni is. Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad.” (Fil 4,11–13) Egy másik levelében megírta, hogy erre azért képes, mert Isten az ő mindenható erejével munkálkodik benne: „Isten a bennünk munkálkodó erőnél fogva mindent megtehet bőségesen azon túl is, amit mi kérünk vagy megértünk.” (Ef 3,20)
Mindig voltak és ma is vannak erős lelkű anyák – igazi hősök! – akik férjük segítsége nélkül, vagy férjüktől elhagyottan, vagy férjüktől megözvegyülten fel tudták és fel tudják nevelni gyermekeiket. Természetesen Isten segítségével.
Teheti ezt az a feleség is, akinek a férje semmiben nem segít. És ha teszi, akkor a kapcsolata nem megy tönkre a férjével, és ő se bolondul bele a sok feladatba.
