Húsz év telt el a kelet-európai szocialista rendszerek bukása és az Amerikai Egyesült Államok hatalmára alapozódó egypólusú világrend megteremtése óta, s ugyanannyi Francis Fukuyama A történelem vége? című esszéjének a megjelenése óta is. A japán származású amerikai szerző optimista (vagy inkább naiv) jóslatáról vitatkoztak akkoriban az okosabb foglalatosságot nem lelő filozófusok, aki szerint a történelem a végéhez ért.
A Hegel gondolatvilágához visszanyúló esszéíró a hidegháborús győzelemtől megittasult amerikai lelkesedés hullámát meglovagolva arról bölcselkedett nagylélegzetű munkájában, hogy a történelem hajója immár révbe érkezett, a demokrácia végleg győzedelmeskedett. Lesznek ugyan még kisebb-nagyobb összeütközések az „üdvözítő politikai berendezkedésnek” ellenálló országokban, a boldog végkifejletet, a nyugati rendszer és gondolkodásmód világméretű eluralkodását azonban már semmi sem állíthatja meg. Fukuyama esszéjének címadó gondolata, a történelem vége hosszú eszmetörténeti múltra tekint vissza, a keresztény-zsidó vallási látásmódból eredeztethetők az eszmei gyökerei. Akárcsak a keresztény és a zsidó vallás, elvilágiasítva ez a látásmód is abban hisz, hogy az emberi történelemnek valami konkrét, végső célkitűzése van, aminek a beteljesülésével nem lesz többé szükség a történelmet a végkifejlete felé terelő emberi erőfeszítésekre. A szóban forgó írás szerint a végcél már megvalósult, a nyugati demokrácia végleges csapást mért a totalitárius rendszerekre. A könnyen félreérthető kifejezés, a történelem vége nem azt jelenti tehát, hogy ezentúl mozdulatlanságba dermed, avagy elpusztul a világ, csak azt, hogy egyneművé válik az emberi cselekvés: nem kell többé a demokrácia győzelemre juttatásán dolgozni, s a fölös tehertől megszabadult tettrekészség ezentúl a demokrácia működtetésére korlátozódhat.
A világmegváltó küldetésbe vetett hit sohasem volt idegen az amerikaiktól. A hollyvoodi sikerfilmek is azt hitették el velük, hogy az amerikaik mindig a jó oldalon küzdöttek, kivétel nélkül igazságos háborúkat vívtak, s hogy e nemes jellemű nép mindig készen állt az életét és vérét áldozni az elnyomott népek szabadságáért. Fukuyama ezt az idealizált amerikai önképet erősítette meg a demokrácia végleges diadalát hirdető munkájában, hiszen azzal mindenki tisztában volt, a nyugati rendszer végleges győzelme az Amerikai Egyesült Államok hidegháborús győzelmének köszönhető.
Húsz év után érdemes ezt az ábrándos hitet összevetni a valósággal. Hogyan is állunk ma a történelem végével? Jogosan vetődik föl bennünk a kétely, hogy ez a fránya történelem csak nem akar a végéhez érni! Nem a demokrácia világméretű győzelméről, csupán a demokrácia szimulálásának (eljátszásának) a világméretű győzelméről beszélhetünk. Az már egészen más kérdés, hogy e demokratikus máz mögött milyen társadalmi valóság bújik meg.
Szilágyi Ákos Oroszországra alkalmazta a demokrácia szimulálásának a találó kifejezését. A jelcini rendszer idején talán még reménykedhetett a kívülálló, hogy a gyermekbetegség kínjain túljutva fokozatosan megszilárdul a fiatal orosz demokrácia, Putyin, a volt KGB-s tiszt hatalomra kerülésével azonban világossá vált, hogy korai volt diadalünnepet ülni. A határozott oroszországi irányvonal már nem a demokrácia kiteljesedése felé, hanem jól bevált despotikus hagyomány – demokratikus máz mögötti – újbóli megerősödése felé mutat. Húsz évvel ezelőtt Kínában is fölcsillantotta a reményt a Mennyei béke terén összegyűlt demokratikus jogokat követelő fiatalok sokaságának a látványa. A kommunista kínai kormány azonban tankokkal „csinált rendet” a békéről elnevezett téren. Az ötezer éves kínai despotikus hagyományt nem tántoríthatta el néhány ezer nyugatbarát fiatal lelkesedése. S ma már föl sem vetődik e tett jogosságának a megkérdőjelezése az átlag kínai lakosban. Az itteni, kipróbált uralkodói gyakorlat szerint ugyanis a Rend mindenek fölött áll, aminek a védelmében a hatalomnak megengedett erőszakot alkalmazni. A demokráciát azonban Kínában is megtanulták eljátszani, ám – amint azt Tibet esete is bizonyítja – sohasem legyen kételyünk, hogy a kínai hatalom egy pillanatig sem fog habozni, ha úgy látja, a Rend megteremtése érdekében véres eszközökhöz kell nyúlnia. A demokrácia szimulálásának a művészetét még az iszlám világban is elsajátították, Iránban például egy hét múlva lesznek a demokratikus választások. Mindenki tudja azonban, hogy az iszlám forradalmon áthaladt ország igazi irányítói a vallási jogtudósok. Magyarán, az iráni rendszer a vallási tekintélyek hatalmának rendelődik alá, amit ezért Nyugaton nem is neveznének demokráciának.
Húsz évvel a rendszerváltások és Fukuyama írásának a megjelenése után úgy tűnik, nem demokráciából, hanem annak a szimulálásából van egyre több. Ideje fölszedni a horgonyt, és újból kifeszíteni a vitorlákat?
