Piacon (Pexels)
Lehetséges, hogy már csak mi, idősebbek gondoljuk, hogy a nagyáruházak, bármennyire is igyekeznek, soha nem tudják elérni a piacok varázsát. A mai embernek vagy ideje nincs, vagy pedig igénye sem, hogy sorra járja a kofákat, hogy válogasson, alkudozzon és beszélgessen, hanem lecsap az első portékára, kerüljön amennyibe kerül, és már megy is.
Nekünk a piac valaha szombat délelőtti kimenő volt, találkozás sok ismerőssel a pultok mindkét oldalán, a végén pedig séta hazáig elégedett arckifejezéssel, hisz a szatyorba a kívánt finomságok kerültek.
Én már vagy 35 éve járok az újvidéki Halpiacra. A többi közül a városban az a kedvencem. Több mint 25 éve egy helyen vásárlom a csirkehúst, 15 éve talán ugyanannál az eladónál a tojást, 20 éve egy pulton a túrót és sajtot stb.
Utóbbi eladó minden áldott nap ott van. Beszédbe keveredtünk, s megtudtam, hogy 22 éve jár ki, és 2003 nyara óta egyetlen szabadnapja sem volt. Nem csoda, hogy éppenséggel mindenki ismeri, és jelent valamit, hogy nála néha hosszú sor kígyózik. A neve ott a táblán, de mindenki csak Đuđának hívja.
– Már a kis gyerekek is úgy szólítanak. Nekik normális, hogy, mint valami tábla vagy szobor, mindig itt vagyok. Egy kislány mondta is az anyjának: Tudod mama, ha elvesznék, gyere ide, és megtalálsz. Azonnal jönnék a Đuđa nénihez!
