Minden, ami elromolhat, az el is romlik. És pont a legrosszabbkor romlik el – fűzném hozzá a Murphy-törvényhez.
Alapállásban szóra sem érdemes eset. Egy vasárnap az egyik ajtó zárszerkezete beadta az unalmast. „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra” – álltam hozzá, mivel átvillant agyamon, hogy a barkácsdiszkont vasárnap is nyitva tart, és ott nagy eséllyel van is ilyesmi. Mázlim volt. Az utolsó darab, hajszálra olyan, amilyen kell.
Rögtön észrevettem, hogy a zárnyelv a régihez viszonyítva fordítva áll, de mivel korábbról tudom, hogy ez nem gond, elégedetten nyugtáztam, a probléma megoldódott. (A zárnyelv megfordításához hátul egy csavart kell meglazítani, a nyelvet előre húzni, vízszintes síkján 180 fokban megfordítani, és máris úgy áll, ahogy az adott ajtóhoz kell.)
Otthon aztán előkaptam az imbuszkészletet, hogy majd meglazítom a bizonyos csavart, és megfordítom zárnyelvet, de csak nem akaródzott mozdulni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az a csavarfej nem szabványos imbusz – belső hatszög –, hanem egy hat csúcspontból álló csillagforma. Most már tudom, hogy Torx a neve.
Egyszerre nevetséges és bosszantó. Minden világos és pofonegyszerű, mégis itt állok, mint ló a dohányban. Ahogy így füstölgök, eszembe jut az egyik szomszéd. Biztos van ilyen kulcsa. Felhívom. Ismét mázlim van. Éppen elmenni készül, de még itthon van. Tíz másodperc az egész, és a zárnyelv úgy áll, ahogy kell. Megköszönöm a számomra „életmentő” segítségét, és újfent megállapítjuk, hogy: „bez alata nema zanata”. Elmenőben még megjegyzi, hogy a készletet 3 euróért vette (tőle tudom a szabvány nevét is), de úgy vagyok vele, hívják, ahogy akarják, kerüljön félennyibe, nem érdekel.
Utóbb belegondoltam, lehet mégsem ártana ilyet venni. Nagy valószínűséggel többé nem romlana el semmi, amihez ez a Torx kell.
