Bosszantóan gyorsan nő a fű a kertben, az udvaron és az utcán egyaránt. Nálunk apósom a fűnyíró ember, de nem az, akiről Stephen King regényt írt. Szinte szusszanni sincsen ideje a két kaszálás közt. A külső szemlélő úgy véli, hogy könnyű munka, de ha nekiáll a fűkaszát tologatni, a gyűjtőkosár tartalmát zsákba üríteni, időnként visszaszerelni a szerkezet kiesett kerekét, rájön, hogy nem is leányálom ez a munka.
A burjánzó aljnövényzettel pörölve irigyen vizsgálom a szőlőlugast, mikor lesz már kellő számú és méretű levél a venyigén? Aztán néhány nap alatt szemmel láthatón felgyorsult a levelek növekedése is. Ebben a pillanatban éppen a levélre, nem a szőlőre, sem a belőle készülő borra áhítozom. Nagyon megkívántam már a töltikét, ami igencsak hasonlít a töltött káposztához, csak a bundája nem káposzta, hanem szőlőlevél.
Csomagolhatnám még ugyan tormalevélbe a tölteléket, de az egyetlen tormabokrot sikerült kipusztítani a kertből. Van helyette sóska bőséggel, de annyira nem kívánom még a finom étket, hogy sóskalevélbe bugyoláljam a tölteléket, túl macerás lenne, meg lényegében az óriáslevelű angolsóska lenne megfelelő erre a célra. Sajnos az se terem a kertünkben.
Úgy tűnik, nem kell sokat várnom, és már megtépázhatom a lugast. Akkor készítek majd néhány sóska töltikét is, pusztán kíváncsiságból, hogy lássam, mennyi időbe telik a falatnyi ínyencségek elkészítése.
