Adorjánon annak idején Tóth Ignác–Náci nővére, Mári néni volt Tari atya házvezetőnője, Náci pedig, amikor szükség volt rá az atya kocsisa. Az atyát egy alkalommal parasztkocsival ki kellett vinni a Felsőhegy-Magyarkanizsa közút mentén, az oromhegyes-adorjáni útelágazás mellett lévő vasútállomásra. Tari atyának valami ügyes-bajos dolga akad Magyarkanizsán, ahova gőzössel szeretett volna eljutni.
Náci bácsi próbálta befogni a lovat a szekér elé, de a patás nem hajlott a jó szóra, makacskodott, ugrált a kocsi előtt. A ló gazdája dühbe gurult, szidta a lovát, mint a bokrot. Szentségelt vastagon. Az atya ezt nem tűrhette szó nélkül.
– Náci bácsi, ne káromolja az istent, nem méltó egy hívő emberhez! – intette a kocsisát.
– Nem akar ez a dög szót fogadni! – dühöngött tovább.
– Mondjon neki valami mást a káromkodás helyett! – javasolta az atya.
– Hát, mi az apja***át mondjak, amikor nem engedelmeskedik.
– Mondja, hogy azt például, hogy a kiskésit neki – instruálta a pap Náci bácsit.
– Tisztelendő atyám, amikor az ember mérges, honnan az istenfa***ból jutna eszébe ilyen marhaság.
Nagy nehezen elindultak a macskaköves úton, közben az atya meglátta, hogy Paphalom felől füstöt eregetve, fújtatva jön a gőzös. Odaszólt a kocsisnak:
– Na, most mondjon valamit ennek a lónak, mert még lekéssük a vonatot! – biztatta a kocsist, akit előbb még csitított.
