Még mindig mosolyogva gondolok vissza a hétvégére, miközben újra és újra pörgetem magamban a képeket arról a lánybúcsúról, amelynek a boldogságából még most sem tudtam teljesen felocsúdni. Pedig a történetünk onnan indult, hogy annak idején egy pécsi osztálykirándulás közepéről kellett hazarohannom, hogy megbérmáljam őt. Bár alig egy év van köztünk, és szinte egyidősek vagyunk, mégis ő a bérmalányom – azóta pedig végigkísérhettem ennek a gyönyörű, okos és kedves lánynak a felnőtté válását, és most ott tartunk, hogy esküdni készül.
A hétvégi lánybúcsún a menyasszony életének minden korszakából összegyűltek a barátnők. Voltak köztünk olyanok, akik már régóta ismerték egymást, de akadtunk szép számmal olyanok is, akik ott látták egymást először. Elképesztő, sőt, szinte megható volt tapasztalni azt a mély összhangot, ami azonnal kialakult egy olyan csapatban, amelyet egyetlen tiszta, nemes cél vezérelt: boldognak látni a barátnőnket. A véget nem érő beszélgetések, a nevetések, a játékok és a boldogságtól elmorzsolt könnycseppek mind olyan pillanatokat hoztak létre, amelyeknek a varázsa az esküvőn csak tovább folytatódik majd.
Az ilyen pillanatokban érti meg igazán az ember, hogy nincs nagyobb ajándék ezen a földön, mint látni a szeretteink boldogságát. Mert kéz a kézben végigkísérni egymást ezeken a sorsfordító, nagy mérföldköveken – a gyermekkortól a felnőtté váláson át egészen a házasság szent kapujáig –, nos ez igazi kegyelem. És amikor azt látjuk, hogy az, akit a szívünkbe zártunk, révbe ér és boldog, az a mi lelkünket is végtelen melegséggel tölti el.
Tele van a szívem, telis-tele mérhetetlen örömmel és hálával azért, hogy mindennek a részese lehetek.
