@c = Jó reggelt!
Sötét éjszaka volt még, amikor útnak indultunk. A hosszan tartó forróság és szárazság után éppen ekkor nyílt meg az ég, s jókora eső kísérte utunkat. Úgy tűnt, versenyt futunk a felhőkkel. Alig keveredtünk ki a csapkodásból, máris utánunk kúsztak, mintha gúnyolódnának a bőröndünk tartalmán, amelyben egyetlen esős időre alkalmas öltözet sem lapult. A Drina mentén már derengő fényben haladtunk, de a felszálló sűrű pára eltakarta a festői tájat. Mire kitisztult a kép, már a hegyi szerpentineken kanyarogtunk, a magaslati erdők zöldje üdítően hatott a hőkupola alatt kínlódó, kiégett szántók után. A GPS szerint nyolc perc választott el úti célunktól, mégsem értettem, hogyan kerülünk az ösvényszerű útról ilyen hamar egy főváros színháza elé.
A hegyi út egy alagútba futott, amelynek túloldalán – mintha csak Narnia krónikáiban járnánk – feltárult előttünk egy mesebeli világ, Európa Jeruzsáleme: Szarajevó. Az eső után felszálló párán átvilágító, kora reggeli napfényben fürdő város valóban túlviláginak hatott, a következő pillanatban viszont teljes fogalomzavarba sodort: a Miljacka folyón átívelő oszmán kori kőhidak, a monarchia korát idéző épületek, a Baščaršija felől pislogó bazársor olyan kulturális kavalkádot zúdított ránk, amelyet autóban ülve lehetetlen feldolgozni. Szerencsére akadt néhány napunk arra, hogy felfedezzük ennek a jó értelemben zizzent városnak a varázsát.
A Szarajevói Filmfesztivál idején érkeztünk, amely az egyik legszebb példája annak az életszeretetnek és kulturális dacnak, amely a várost jellemzi. A délszláv háború fájdalmában az áram és víz nélküli Szarajevóban létre jött esemény azóta is emlékezteti a világot a humanitásra és a békére.
Azon az augusztusi délelőttön, a térség egyik legfontosabb filmes eseményének kellős közepén kipattant az autónkból egy vörös ruhás, bakancsos kis angyal, aki a vörös szőnyegre lépve azonnal elrabolta Szarajevó szívét.
De ez már egy másik történet.
