Az emberi élet törékenységén töröm a fejem. Sokat tanít nekünk, ahogy az élőlények a puszta létezést élik. Például az a könnyedség, ahogy a macska elnyújtózik. Ösztönös testélmény, amely belesegíti az állatot az élet dinamikájába. Igaz, nem lehet ez olyan nehéz annak a lénynek, aki mentes az eredendő bűn súlyától, ráadásul nincs is erről tudomása. A nem tudat „tudatosságával” képezi le a mély, ősi ösztönöket a testi létezés szintjére.
Ahogy mondtam is, minden élőlény iránt nagy érdeklődéssel viseltetek, de alapvetően kutyás embernek tartottam magam. Két éve karácsonyra azonban a keresztlányaimtól kaptam ajándékba egy cicát. Nagyon nehezen barátkoztunk meg egymással. Nem tudtam, hogyan hozzányúlni, simogatni. Nem bírtam a szagát, az alom szagát sem… Kitettem szegény párát a télbe. Biztosan nem viselte olyan rosszul, mint én azt bűntudatosan, sajnálkozva elképzeltem, hiszen a nagy udvarom királya lett. Majd utóbb a szívemé is. Hát persze, hogy összeszoktunk. A türelem és a nyitottság volt a kulcsa az ügyünknek, mint az emberéletben oly’ sok ügynek is.
Nagy mestereink lehetnek tehát a velünk és körülöttünk élő lények. Feltéve, ha hagyjuk hatni őket, képesek vagyunk törékenységünket (f)elismerve befogadni, amit tudnak adni.
