A minap, miközben a munkába igyekeztem két keréken, különös vizuális csapdába csalt a sors az újvidéki „nagy posta” épülete előtt. Az ember azt hinné, hogy a forgalomban a kátyúkra és a szabálytalanul közlekedőkre kell leginkább ügyelni, pedig a legnagyobb veszélyt néha a túlságosan ismerős sziluettek jelentik.
Éppen a pedálokat tapostam, amikor egy előttem haladó hölgy hátára tévedt a tekintetem. A tartása, a mozdulatai és az a bizonyos hajszín – ha látnák a kezemet, most mutatnám is az árnyalatot – pont olyan volt, mint Csilláé. Abban a szent pillanatban meg is telt a szívem a viszontlátás hirtelen jött örömével, és reflexből lassítani kezdtem, hogy üdvözöljem. A nagy lelkesedésben azonban a jól artikulált „Szia!” helyett csak egy bizonytalan, elnyújtott „eeee...” hagyta el a torkomat.
A „nem-Csilla” természetesen abban a pillanatban felém fordult. Ahogy mellé értem, és a tekintetünk találkozott, azonnal belém hasított a felismerés: a hölgy arca nyomokban sem tartalmazta a keresett személyt. Ilyenkor az embernek két választása van: vagy sűrű bocsánatkérések közepette magyarázkodni kezd egy vadidegennek a hajszín-azonosságról, vagy a „professzionális kerékpáros” álcája mögé bújva menekül.
Én az utóbbit választottam. Úgy tettem, mintha a furcsa hangkiadás csak természetes velejárója lett volna a kerekezésnek, és elegánsan, rendíthetetlenül előre nézve nyomni kezdtem tovább a pedált. Bár a hátamon még éreztem az idegen hölgy értetlen, kémlelő tekintetét – aki valószínűleg azóta is azt találgatja, ugyan mi a franc történhetett –, én már csak a szélnek és a megkönnyebbülésnek éltem.
Így jártam én Csillával, aki valójában egyáltalán nem sétált a nagy posta épülete előtt.
