Reggelre vastag, puha hótakaró borította az utcát. Olyan volt, mintha a világ egy éjszaka alatt megnyugodott volna, és tiszta lappal indult volna újra. A nagy hó ritkaság lett mostanában, ezért külön öröm volt látni, hogy a kiskamasz fiam még mindig ugyanazzal a lelkesedéssel nézi, mint évekkel ezelőtt. Nem számított, hogy hideg van, csíp a szél, az első dolga az volt, hogy felkapja a sapkáját, és hívjon: menjünk ki, most rögtön!
Hóembert építettünk a parkban. Nem lett tökéletes: kicsit ferdén állt a feje, az orra túl nagyra sikerült, a karjai pedig inkább hasonlítottak horrorfilmbeli ágcsonkokra, mint kezekre. Mégis, volt benne valami megnyugtató. Egy darabka közös idő, amikor nincs telefon, nincs rohanás, csak a hó roppanása a csizma alatt és a nevetés, ami reményként száll fel a hideg levegőben.
Később, amikor elsétáltunk a parkba, a hóember már nem állt. Valakik – valószínűleg más gyerekek – lerombolták. A fiam egy pillanatra elszomorodott. Láttam rajta azt a csendes csalódást, amikor rájön, hogy nem minden marad meg úgy, ahogy szeretnénk. Aztán vállat vont, és csak annyit mondott: Sebaj, majd építünk másikat.
