Amikor beköszönt a szeptember, az utcák újra megtelnek iskolatáskával siető gyerekekkel, a boltok polcain pedig sorakoznak a színes füzetek, ceruzák, tolltartók és mindenféle apró kincsek, amelyek az iskolakezdéshez kellenek. Bár már végzős egyetemista vagyok, mégsem tudom megállni, hogy ne időzzek el ezek között a tárgyak között. Valahányszor végigjárom a sorokat, olyan érzés, mintha egy régi, ismerős világba lépnék vissza, amely egyszerre távoli és mégis nagyon közeli. Gyerekkoromban nem voltam az a diák, aki rajongott az iskoláért. A korán kelés, a felelések és dolgozatok sokszor nehezen estek, sőt, néha inkább nyűgnek éreztem az egészet. Mégis volt valami, amiért szerettem odajárni: a barátok hangos nevetése, a titkos összekacsintások, a szünetek felszabadult pillanatai, vagy éppen a padokba karcolt apró jelek, amelyekből a mi történeteink születtek. És ott voltak az iskolaszerek is: egy frissen hegyezett ceruza illata, az új füzet hófehér lapjai, egy gondosan kiválasztott tolltartó – mind olyan apróság, ami akkor is erőt adott, ha az év közben nehézségek vártak. Most, amikor az egyetemi éveim végéhez közeledek, még erősebben érzem ennek az időszaknak a jelentőségét. Az új tanév mindig újrakezdést hozott, mindig tiszta lapot ígért, és valahogy ma is ezt üzeni: sosem késő továbblépni, új célokat keresni, vagy éppen bátran belefogni valamibe, amit eddig halogattunk. Talán éppen ez a legszebb – emlékeztet arra, hogy minden új fejezet lehetőség arra, hogy kicsit jobbak, bátrabbak, kitartóbbak legyünk.
