Szeptember 1-jén Ádám, a fiam, egy új mérföldkőhöz ért, elindult az első osztályba. Bevallom őszintén, hogy féltem ettől az új helyzettől, ugyanis Ádám későn érő típus, ráadásul szétszórt is. Egyik nap a pulóvere maradt az iskolában, a következő napon a pulóvereket lehozta, de elhagyta az uzsonnásdobozát. Utána ismét a pulóverekkel játszottunk, majd az uzsonnásdobozzal. A második héten már kezdett elfogyni a türelmem, és kicsit bele is fáradtam a mindennapos könyörgésbe, magyarázgatásba, ezért közöltem vele, hogy holnaptól kezdve, amikor kiér, belenézek a táskájába, és ha hiányzik valami, visszaküldöm a cuccáért. A büntetés ígérete bevált, eltelt néhány nap, és feltűnt, hogy minden nap megvan mindene. Sőt, egyik nap annyira belepakolt a táskájába, hogy osztálytársa néhány könyvét is a beletette. A káoszos első két hét után megkezdtük a harmadikat, és örömmel nyugtáztam, hogy Ádám elkezdte felvenni a ritmust, a házi feladatokat már az iskolában megoldja, mesél az iskolai történésekről, és igen, megesett, hogy szobacipőben jött ki, és az is, hogy nem jelezte, hogy a kért eszköz vagy a kért tárgy a táskájában van, de lényegesen javult a helyzet. Ádám viszont Ádám marad.
