Próbálkozom nem tudomást venni az időjárásról, hogy ne ez legyen a napjaim központi témája. Nem megy. Beterít a napfény már ébredéskor, a redőny résein, a nyitott ablakon át beszökik a szobába hajnali hatkor. Égeti a bőrt a nyílt utcán, és ha valakivel beszédbe elegyedik az ember lánya, akkor a szokásos „hogy vagyunk?” helyett a „hogy bírod ezt a meleget?” kérdés köré szerveződik a csevegés. Leizzadunk még az ülőmunkában is, majd jön a várva várt este, amitől remélünk némi levegőt, de nem biztos, hogy megadatik éjjel tíz, tizenegy előtt. Akkortájt jöhet az ablaknyitás, a pihegés, a remélt álmok és reggel hattól újra a fényözön…
Tényözön. Nézek, látok, érzékelek… Mindennap elhaladok kilenc erdeifenyő mellett, amelyek teljesen kiszáradtak az elmúlt évek egyre hosszabbra nyúló kánikulái során. Kihelyezek a ház elé ivótálkát a szomjazó kóbor állatok számára. Szántóföldi „csendélet”: pöndörödik a kukorica levele, sül el a növény… Amennyiben nem alkalmazkodunk időben a megváltozott klímához életmódban, termesztésben, fejlesztésben és fejlődésben, akkor az változtatja meg az életünket és nem biztos, hogy a jó irányba.
