Alighogy megérkeztem a vendégségbe, rendesen ki sem mondtam, hogy jó napot, úgy felszisszentettem, mint még soha. Hirtelen forróságot éreztem, a talpamat magasba emeltem, és akkor láttam, hogy valami lóg a lábbelimből. Ösztönszerűen odakaptam, és egy jókora rozsdás szög maradt a markomban. Annyira rozsdás, hogy rozsdásabb nem is lehetett volna.
Utam egyenesen az orvoshoz vezetett.
Nem nagy várakozás után sorra kerültem, megvizsgálta a sebet, gyógyszert írt fel, na meg a szükséges védőoltást, amit ilyen esetekben adnak.
A másik rendelő ajtaja előtt sem kellett várakozni, hogy behívjanak injekcióra. Harmincas éveiben levő nővérke fogadott, belenézett a paksamétába, és kért, helyezzem magam kényelembe, míg elkészíti az oltást.
Letoltam a nadrág szárát, a gatya korcát is lehúztam. Az ingem még takart, de azt majd a nővérke úgyis félrehúzza, fordult meg a fejemben, és hasra feküdtem a rendelői ágyon. Igazgattam magam, ide-oda helyezkedtem, gondolataim is elkalandoztak. A testem is ellazult, mikor felém fordult:
– Á, nem úgy csináljuk!
Erre kérdőleg felemeltem a fejem.
– A felkarba adjuk az oltást. Egyikbe is, másikba is. Összesen kettőt.
– Miért nem szólt előbb? – néztem rá csalódottan. Épp beleéltem magam a helyzetembe!
