Számtalanszor jártam már Budapesten, de ez az alkalom különleges volt, mivel az útitársam régen idegenvezetőként dolgozott. Úgy ismeri a várost, mint a tenyerét, rengeteg turistahelyre elvitt, és folyamatosan mesélt. Pénteken délután munka után kocsiba ültem és elindultam. Az ismerősömet is felvettem útközben, majd megálltunk a szüleimnél. Mivel a saját kisautómmal nem szívesen indulok hosszabb útra, apukámmal autót cseréltünk a hétvégére. Már három hete nem voltam otthon, így kicsit elhúzódott a cserebere, késve indultunk. Az egyik kis határátkelőt választottuk, és alig értünk oda zárás előtt. Azt hittem, sírva fakadok, mikor egy tehéncsorda haladt át éppen az úton, ezzel is lassítva a haladásunkat, de odaértünk. Az átkelő üres volt, a szerb oldalon gyorsan átértünk, a magyar határnál viszont megkértek minket, hogy álljunk félre. Nem volt nálunk semmi illegális, de nem szívesen pakoltam ki a csomagtartóba tökéletesen beillesztett táskákat. Arról nem is beszélve, hogy nem volt egyszerű visszazárni a kinyitott és áttúrt bőröndömet. A nagy szemforgatás közepette, amikor megtalálták a hajszárítómat és a parfümömet – micsoda fogás…, – a vámos rám nézett és azt kérdezte: – Mondták már, hogy nagyon szép mosolyod van? Elsötétült a szemem, az „ezért állítottál minket félre?” kérdésemre, egy „talánt” kaptam válaszul. Erre elkértem a gépjármű átvizsgálásáról szóló jegyzőkönyvet. Bár nekem is várnom kellett ennek kiállítására, jólesett a káröröm, hogy neki már lejárt a munkaideje. Másrészt, lehet, hogy csak nem tudom kezelni a bókokat?
