A minap csőrepedés volt nálunk, a fővezeték hibásodott meg, az egész házat érintette a probléma. Igaz, nem a legrosszabb helyen folyt a víz, ennek ellenére közel egy hétig csak reggel és este, a legszükségesebb alkalmakkor nyitottuk meg a csapot és igyekeztünk minél hamarabb végezni a fürdőszobában. Szerencsére a mesteremberünk viszonylag gyorsan időt tudott szakítani ránk és fél délután alatt meg is oldotta a problémát. Ilyenkor döbbenünk azonban rá igazán, milyen könnyen megszokjuk a jót és vesszük természetesnek a mindannapjaink elengedhetetlen „alkotóelemeit” – vonatkozik ez nem csak a vezetékes vízhez hasonló hétköznapi dolgokra, de az egészségünkre és a családtagjainkra is. Aztán ha valamelyikkel váratlanul történik valami, csak állunk és nézünk bambán magunk elé, mit is kellett volna tenni, hogy is lehetett volna megelőzni, elkerülni a történteket? A csőtörés, vagy az anyagi dolgok elkallódása még nem is akkora katasztrófa, mint az utóbbi kettő hirtelen elvesztésének veszélye. Érdemes lenne néha kicsit lassítani, kiélvezni a pillanat gyönyörét, tudatosítani önmagunkban annak múlandóságát és törékenységét. De mindenekelőtt megbecsülni a bennünket körülvevőket és erőfeszítéseiket. Sajnos erről jómagam is (túl) sokszor megfeledkezem...
