Nem értem, hogy mi történt, mert eddig minden rendben volt. Mert amikor a gazdi eldobta a botot, mindig örömmel és óriási lendülettel lendültem neki, hogy visszahozzam. Egy ideig, fogjuk rá, jól is tartott. Rendszeresen etetett, játszott velem. És még egy kis házat is összetákolt, amit rongyokkal, kopott takarókkal bélelt ki. Most viszont nem ismerek rá. Mogorva lett, és nem foglalkozik velem. Ételt is egyre ritkábban kapok. Valami ivartalanítást és csippelést emleget. A Morzsi a szomszédból ugye megsúgta, hogy ez valójában ingyenes, de ettől függetlenül kipaterolt a házamból, az udvarjából és most egy Zentának nevezett valami utcáit rovom. Meg kell jegyeznem, a kezdetben még élveztem is az egészet. Elém tárult a nagyvilág. Autók, motorkerékpárok és robogók, amiktől persze ódzkodnom kell, mert képesek elütni. Hétvégenként zsongó zene a központban, és néha egy-egy félig elfogyasztott pljeskavica, gyros is leesik elém. A kikelet illatairól nem is beszélve. Csak a kutyaüzérek kezébe ne kerüljek! És persze azok a szombat esték, amikor annyi fiatal igyekszik valahova és néhány órára rá valamiért mámorosan tántorognak hazafelé. Ez a része az estének, ami számomra kétesélyes. Vagy elkergetnek, rosszabbik esetben megrugdosnak,vagy pedig, sajnos ritkább esetben egy-egy magányosan mámoros személy, hozzá hasonló sorstársra lelve, hazabandukolása közben megsimogat, uram bocsáss, add valamit enni nekem. Ilyenkor persze felvillan a szemem és felcsillan a remény, hogy talán új gazdira leltem. Persze nagyon gyorsan leesik, hogy az egész csak egy hiú ábránd és már csatangolok is tovább, remélve, hogy egyszer talán akad valaki, aki befogad engem.
