A testvéri szeretet olykor ugyanolyan édes tud lenni, mint amilyen nehéz. Lehet áldás és átok is. Egy szülőnek a gyermeke halála után talán a testvérek közötti konfliktus, a testvérharc, a kölcsönös harag a legfájóbb. Bénító lehet a szülő félelme, hiszen a meg nem értettség, az irigység, az önzelem, mint minden gyarlóság bármikor keserűvé teheti testvérek kapcsolatát. Csak a nyitottság és a hallgatásra való képesség hozhatja helyre e felbonthatatlan köteléket. Testvérem vagy, ugyanaz a vér folyik ereinkben. Hisszük vagy nem, egyformák vagyunk. Ezért fogadom el örömödet ugyanúgy, mint fájdalmadat, büszkeségedet és sikertelenségedet, a tegnap emlékeit és a holnap reményeit, s nem uralkodni vagyok melletted, hanem támogatni.
Élet adta kötelességünk támogatni egymást. S olykor elég csak egy jó szó vagy csupán egy váll, amin kisírhatjuk magunkat. Ám ez a szó és ez a váll erősebb lesz a világ minden kísértésénél és pofonjánál. Ezért vagyunk mi egymásért. Hiszen csak egy testvér ismerhet jobban a szülőnél. Vigyázott ránk első lépéseinknél, segítette első szavainkat, játszott velünk, majd példát mutatott, heccelődött, szekált, hogy megedződjünk az életre. Útitársunk ő e földi életünkben, egy biztos pont, amely határokat nyit meg.
Olyan titokzatos e szeretet, mint az óceán mélye. Csendes, ugyanakkor meglepően színes és gazdag világ. A természet ősenergiáját magába foglaló titokzatos súlytalan világ, amelyben lélegzetünket halva akaratlanul is egy hatalmas öblű anyaméhben érezzük magunkat. Ehhez hasonló korlátlan szabadságot rejtő erő köti össze testvéreket, s ezt az érzést semmiféle szenvedély sem fojthatja el véglegesen.
