Akinek van vezetékes telefonja, már kifejlesztett valamilyen módszert a telefonos marketinggel szemben, hiszen a többségünket idegesíti az efféle reklám. Egyszer vendégként részt vettem egy „nyereményvacsorán”, ami meggyőzött – arról, hogy szóba sem kell állni velük. Az előadás után ugyanis megkérdeztem, kaphatnék-e telefonszámot vagy webcímet, hogy informálódhassak a termékeikről, és a meglepett hölgy azt válaszolta, erre nincs lehetőség, én nem léphetek kapcsolatba velük, kizárólag akkor vásárolhatok, ha legközelebb épp engem hívnak föl.
A marketinghívásoknál korábban udvarias voltam, és legalább végighallgattam a „kompánia” képviselőjének mondandóját, arra gondolva, ez az ő munkája, ne tegyem tönkre. Egyszer azonban a hívó több mint hat percig beszélt anélkül, hogy szóhoz juthattam volna, azóta nincs helye a jó modornak, az első néhány szó után közbevágok, hogy nem érdekel, majd megköszönöm, és leteszem a telefont. Könnyebb dolgom van, ha a hangom miatt gyereknek gondolnak, és megkérdezik, hogy a szüleim itthon vannak-e, mert a hazugság terhe nélkül válaszolhatom, hogy nincsenek. (Hiszen én itthon vagyok, ők meg otthon.)
Két alkalommal mégis sikerült átverniük: mert nem szerbül, hanem magyarul beszéltek. Először szívélyesen elcsevegtem a közvélemény-kutató nővel, mire rájöttem, hogy ablakot akar eladni, másodszor pedig végighallgattam a monológot, nem csaptam le a telefont az első szavak után. Ugyan nem vásároltam semmit, mégis úgy érzem, hogy átvertek: azzal, hogy az anyanyelvemen szóltak hozzám.
