A kilencvenes évek elején, miután Trebinje környékéről több gránátot lőttek ki Dubrovnikra, és tették ezt Mosztárral is, és ugyanakkor a Konavliban falvakat perzseltek fel, volt egy ember, aki azt mondta, hogy mindez nem gond, mert mi mindezt újjáépítjük, és ezek a városok, falvak, hidak szebbek lesznek és patinásabbak, mint a leromboltak.
Ezek a hihetetlenül bölcs emberek közül, akik ily módon gondolkodnak, sokan Újvidékre költözhettek, ugyanis napról napra szebbé és patinásabbá akarják varázsolni a várost. Volt közöttük olyan – béke poraira –, aki a péterváradi várat kezdte szétszedni, volt, aki az óváros szívébe épített modern áruházat, mert megengedett neki, de vannak, akik mindent lerombolnának, ami nem emlékezteti őket az ő valamikori otthonukra, ami nem az ő kultúrájuknak állít emléket.
És rombolnak, rombolnak, rombolnak. Legutóbb a város egyik jelképével tették ezt. Lehet, hogy kissé túlzok, mert egy benzinkút ne legyen jelkép, de akkor is egy gombát – ugyanis mindenki így nevezte ezt a benzinkutat, mert gomba formája volt – nem lett volna szabad, csak azért mert az egyik cég eladta a kutat egy másiknak, a földel egyenlővé tenni. Én azért vagyok szomorú, mert hangosan ez ellen szinte senki sem tiltakozott. És ha ez így lesz, lassan sorra kerül a várban az óratorony, az egyik templom, a másik, lehet, hogy a városháza is, vagy a belvárosi utcák házai. És végül a mi házaink is...
