Talán az a legegyszerűbb, ha leírom: pocsék a napom. Tavasz van. Fázok. Valami színement dzsekit veszek a hátamra. A kezemben lapát és nejlonzacskó. Tegnap kenyeret hoztam benne, most a kutyagumit szedem össze a tenyérnyi udvaron. Virágzik az akác. Nekem az orrom. Szép, sárga tulipánokat ringat az enyhe szél, és gyilkos virágporfelhőt, melytől csorog az orrom, és könnyezik a szemem. A kikelet hamisítatlan. Esett. Rozsdásodik a fehér orgona és a kutyagumi. Bő termés van. Bármelyik hétköznap. Megérintem az időt. Darabokra hullik. Szedegetem. Cserepein arcokat és régi színhelyeket látok. Az egyik helyen alkonyodik a vasúti töltés mögött, a másikon önmagamat találom, futok, vagy csak álmodom, a többi cserép a zsombékos kutyagumis pázsiton. Lehajolok. Az idővel semmire, a kutyagumival legalább valamire jutottam. Együtt van. Kukába kerül. Az idő meg vagy van, vagy nincs. Mindkét esetben múlik. Az idő már csak ilyen, ha már kitaláltuk. Kutyaszar és akácvirág között. Talán az a legegyszerűbb, ha leírom: pocsék napom van.
