Nemrégiben levelet hozott a posta. Virtuálissá lett világunkban ennek a ténynek már hírértéke van. Mégsem ez teszi különössé a történetet, hanem az, hogy az anyaország fővárosából két hét elmúltával érkezett meg. A késés okáról önmagamban tanakodok: az utakat nem fújta be a hó, az országhatárok nyitottak, ha valaki netán – dehogy gondolom komolyan! – levéltitoksértésre vetemedett, az is biztosan megoldható jóformán percek alatt. Angliában az 1783-tól közlekedő lovas postakocsi ezt a kétszázhúsz kilométert könnyedén lefutotta volna egy napon belül. Ha meg a mi fővárosunkig, majd onnan visszafelé utaztatják a levelemet, akkor is belefér két napba – persze váltott lovakkal.
A gyanúm a címzésre terelődik: magyarul íródott, ám irányítószámmal, meg Szerbia kiolvasásához félanalfabéta olvasástudás is elegendő. Különben pedig hirtelen jött másik két levél is: egyik két nyelven címezve, a másik magyarul, s mindkettő egy hét elmúltával befutott. (Mondjuk, ez sem éppen huszonegyedik századi sebesség.) Az elsőt miniszter írta alá, a másodikat „csak” államtitkár, a harmadikat egy volt államtitkár. Korábban – úgy húsz-huszonöt esztendővel ezelőtt – a magánlevél öt nap alatt célba ért hozzám. A gyorsaság talán fordítottan arányos a feladó rangjával?
Megfejtés híján mégis elégedetten nyugtázom: három, bár bandukolva jött levelet tarthatok a kezemben, százszámra futnak be percnyi utazással az elektronikus fajták, és szinte azonos sebességgel el is vesznek. Mégiscsak tisztelet a XVIII. századi postának!
