Ma már csak a hetven és a halál között levők emlékeznek azokra az évekre, amikor (főleg falun) a gyerekek boldogok voltak, ha az óvodába, később az iskolába menet a táskájukban lapult az egymásra borított két szelet zsíros kenyér, amelyet a nagyszünetben uzsonnaként elfogyaszthattak. Sátoros ünnepnek számított, ha az anyjuk zsír helyett vékonyan szilvalekvárral kente meg a szeleteket.
Később az iskolai menza ellátásának nagyobb részét az úgynevezett UNRRA-csomagokból biztosították. A tejpor és a kakaópor mellett a fő attrakciót az azóta is feledhetetlen ízű sajt jelentette.
Maris néni, a szakácsnő olykor csak tejet és egy szelet kenyéren sajtot szolgált ki a konyha és az „ebédlő” közötti falon sebtében kivágott ablakon. Később egyre gyakrabban volt tejberizs, amelyet a gyerekek egy része nem szeretett, tehát hozzá sem nyúlt. A nagyobb étvágyúak ilyenkor igen lassan fogyasztották a saját porciójukat, s megvárták, amíg az osztálytársak elmentek, ők pedig végigjárták az asztalsorokat, s a negyedliteres alumínium-bögrék közül akár négyet-ötöt is kihabzsoltak. Mennyei éteknek számított!
Azóta sokat változott a világ. A családi egykézés eredményeként a gyereket az anyuka igyekezik agyonkényeztetni, s a legjobb falatokat csomagolja neki.
Akárcsak az egyik zentai iskola diákjának, aki csodálatos szendvicset vett elő a nagyszünetben. A többiek irigykedtek is érte, amíg nem az egyik megkérdezte:
–Nem adod el?
–De. Kétszáz dinárért.
–Nesze a pénz.
Az üzleti érzékkel megáldott fiúnak maradt még annyi ideje a csengetésig, hogy átszaladjon az iskola melletti vegyesboltba, és vegyen egy zacskó – szalmakrumplit! Otthon pedig azzal nógatta az anyját, hogy csináljon neki több ilyen szendvicset, mert „az iskolában jó ára van”.
