Késő délután cseng a mobiltelefonom. Először azt hittem, hogy a lépcsőházi folyosóról szűrődik be, mert idegennek hatott a csörgőhang, megfeledkeztem róla, hogy néhány nappal korábban megváltoztattam. Mire beugrott, hogy az én telefonom jelez, addigra már legalább tízszer elhangzott ugyanaz a dallam. „Halló” – szóltam bele a készülékbe. „Alexandrát keresem.” – „Téves hívás” – mondtam, és azzal ki is nyomtam. Egy perc múlva visszahívott a hölgy. „Elnézést, de biztos nincs ott Alexandra?” „Biztos nincs.” „Pedig ő ezt a számot adta meg nekem.” „Nézze, ezt a számot egy hónapja vettem, és csak két embernek adtam meg, ezek közül egyiket sem hívják Alexandrának. Valószínűleg félretárcsázott.” „Nem Alexandra anyukájával beszélek?” „Nem, nem vagyok Alexandra anyukája, erről bizonyára tudnék, ha így lenne. Tehát megismétlem: nincs itt sem Alexandra, sem az anyukája.” „Jól van, csak azért gondoltam, hogy ön az anyukája, mert olyan öreg a hangja...”
Na, tessék. Öreg a hangom. Létezik egyáltalán olyan, hogy öreg hang? Az természetes, hogy az évek során valamelyest elmélyül, lehet rekedtessé is válik, de akkor sem mondjuk, hogy valakinek öreg a hangja...
Érdekes, ez idáig pont az ellenkezője történt velem. Már számtalanszor előfordult, hogy ha ismeretlenek hívtak, azonnal letegeztek, mert azt hitték, egy kis fruskával beszélnek. Sőt, amikor telemarketingesek zaklattak, a hangomat meghallván azonnal a szüleimet kérték a telefonhoz. Lehet, hogy ezek után már nekem fogják kínálgatni a portékájukat?
