Bizonytalankodott a tavasz, visszafogta magát, de némi késéssel mégis leváltotta az amúgy különösebben zordnak nem mondható telet. Nincs azonban okunk panaszra, mert bizony előfordult olyan év is – igaz, régen, az ezernyolcszázas évek közepe táján –, amikor a följegyzések szerint a zentai tanyavilágból (biztosan máshol is) szánkóval érkeztek az emberek a templomba a föltámadásra.
2026. április 21., kedd
Jó reggelt
– Biztos, hogy a nyúl elhozza azt a babát, amit szeretnék? – tette fel a kérdést kétségbeesve a kisebbik lányom a minap.
A virágvasárnapot követő napsütésben jó volt látni a hímes tojásokkal díszített, megszentelt barkaágat, a jácint- és a nárciszcsokrokat – a húsvétra készülődést az egyik kolléganőnk hozta be a szerkesztőségbe. A korábbi hónapok félelmei, szorongásai után, amelyeket valamennyi polgártársunk átélt, sokakat pedig erőn felül megviselt, ráeszméltem, mekkora megtiszteltetés, öröm tölti el azokat, akik a feltámadt Krisztus követőjeként élnek, húsvét- és más (vasár)napokon, valamint az Úr feltámadásának diadalában megerősödnek.
Végre jön a tavasz! Vagyis, már egy ideje érkezik, néha csúnyán megviccelve bennünket, egy kicsit melegebbre varázsolva a levegőt, hogy aztán jól elfenekeljen bennünket valami szedett-vedett esti faggyal, ami már „nem az ami”, viszont március vége felé, meglehetősen kellemetlenül esik, még a tél legnagyobb rajongóinak is.
Józsi már megette a kenyere javát, arcára mély barázdákat vájt az idő, bár még igen mozgékony a hat évtized terhével a vállán. A kis bánáti falu magányos lakójára nemrég rámosolygott a „szerencse” egy nála fele annyi idős menyecske személyében.
Vannak olyan napok, amikor az ember tudat alatt vágja maga alatt a fát, és amikor a képzeletbeli ág végre enged, a delikvensnek már csak az úton lefelé áll össze a kép, mielőtt nagy puffanással földet érne.