Szombaton lakásavatón voltam. Mondani sem kell, tisztes távolságra egymástól, az előírásokat tiszteletben tartva.
Hanem, mivel már mindannyian (a megengedett létszámon belül, persze) közelebb vagyunk a harminchoz mint a húszhoz, szinte magától értetődően elővettük a székvárost és az ingatlanárakat.
Szomorúan tudatosult bennünk, hogy Szerbia lehet egy „ekonomski tigar” a régióban, a vásárlóerő szempontjából mi mindannyian inkább a „göthös kóbor macska” terminus technicusba esünk bele.
Persze, a banki hitelekről is beszéltünk, de mire elkezdtem szimpatizálni az ötlettel, az okosabbjai már kiszámolták a kamatot is az adott futamidőre és amikor megláttuk/megláttam, hogy mennyit keres a bank, majdnem könnybe lábadt a szemem.
Aztán megint egy picit elkedvetlenedtem, amikor rájöttem, hogy ebben a gazdasági tempóban, gyakorlatilag az albérletből visznek ki a temetőbe.
A rövid matekozás után a „felhőtlen ünneplés” is inkább egy virrasztásra hasonlított. Gondolom, a válságstáb nagy megelégedésére.
