2024. április 25., csütörtök

Királyi ünnep, szegedi mosollyal

Szeged. Nagyanyádnak a gyári duda hangja, ami a műszak végét jelezte, robottól megszabaduló vidám emberek harsány vitája a zsúfolt villamoson. És a közelgő vasárnap reménye, amikor hosszú, könnyű álom után indulhat a belvárosba kirakatokat nézni, azért, hogy az árleszállításon megtalálja az álmában látott szép ruhát.

Öregapádnak komor tekintetű cimborák, akik a Széchenyi téri totózóban hajoltak a szelvény fölé, pörgött a nyelvük – Róma, pörgött, hogy Milan, pörgött, hogy Fősped Szállítók, és a hit: csakis ők nyerhetnek, magukban már el is osztották a 13+1 találatos, soha nem látott millióit. Öcsédnek a futópálya salakja, ahol olimpiai indulásról álmodott, és vadul hitte, nem hiába áztatja izzadtság, egyszer csak a Tisza-parti stadionból eljut olyan világjátékra, ahol aranyérmet akasztanak a nyakába.

Nekem a tavasszal rügyező fák a külvárosi kertekben, a Szeged Rókusát ellepő akácillat, az iskola vastag szaga, amit menzán főzött kelkáposztából, tornazsákba rejtett, koszos tornacipőből, lányok anyjuktól elcsent kölnijéből kevertek, és persze félelemből, hogy kiderül, mára sem sikerült egy szót sem megtanulni. Mert tegnap délután a Hunyadi téri focipályán addig rúgtuk a szertárból lopott, szétrongyolt bőrlabdát, amíg csak eszünkbe nem jutott, mekkora pofonnal jutalmaz majd jó anyánk, ha fejünkre csücsülő estében egyszer hazalopakodunk, homlokig koszosan, és éhesen, mint a farkasok.

Fotó: Bátyi Zoltán

Fotó: Bátyi Zoltán

És Szeged nekem az első tavaszi fagyi a Virág cukrászdában, amit anyám fizetett, és persze anyám figyelmeztetett: csak lassan, meg ne fázzon a torkod, és le ne csöpögtesd az ünneplő ruhád. És a kórház, ahol megszülettem, és a klinika, ahol meghalt apám, és egy másik klinika, ahol először sírt bele a világba két fiam. És a Tisza lustán hömpölygő habjai, az íves öreg-híd is Szeged, amin a múzeum kertjéből indultunk a Partfürdőre, A Sárga – ami csak a szögedinek nem szín, hanem nyaralótelep – bográcsból menekülő pörköltszaga, összekoccanó poharak hangja, a Sárga, ahol rozzant nyaralóban loptam a csókot. És a Lófarának nevezett talponálló is az én Szegedem, mint az újszegedi Vakegér, ahol egyetemistaként megváltottuk a világot, mit sem törődve azzal, hogy a világ egy percig sem figyel ránk. És Szeged Sanyi pincér is, aki a Fasorban mélabúsan közölte: jaj, uraim, mától már 13 forint, nem pedig tíz minden étel, amit hozhatok. Azért jöhet a pacal? – kérdezte, és arcáról kétnapos borostát mosott le a mosoly.

És Szeged volt a lehetőség is. Úgy bizony: a város polgáraként jogosultak lettünk kishatáros útlevélre, és miközben az ország nagy részéről csak úgy utazhatott a halandó Jugoszláviába, mintha Nyugatra menne, mi évente akár nyolcszor is átbuszozhattunk Szabadkára. És mi át is buszoztunk, ha már testvérvárosok lettünk 1966. június 17-én, és meg is láttuk: bizony, ez a Szabadka nekünk Nyugat. Ahol jugó dinárra cserélhető a magyar túró meg sajt, meg dióbél vagy netán a kávé, és már vehetünk is Napóleon vinjakot, Jugoton hanglemezen éneklő ABBA-t, Adidas cipőt, farmernadrágot a nagyon nyugatos szabadkai piacon. Talán éppen attól az árustól, aki az 1990-es évek elején a szegedi városházáig menekült, hogy ne kelljen hadba vonulnia egy olyan őrületben, amit ma már délszláv háborúként tanítanak a történelemórákon.

Hogy nem mindig sikerült az a szabadkai üzlet? Bánatunk csak az első szegedi kocsmáig ért, és mi, víg cimborák morcosan motyogtunk ugyan, de mindig akadt egy utolsó tízes, amiből még két sört rendelhettünk, és álmodoztunk, milyen is lesz ez a város, mondjuk húsz-harminc év múlva. Igen, a város, amit 1719. május 21-én III. Károly magyar király szabad királyi város rangjára emelt, amit már évtizedek óta Szeged napjaként ünneplünk, de persze mi ezt akkor még nem tudtuk. Csak azt, hogy ez a város adott nekünk életet, ételt, örömet és persze szomorúságot, büszkeséget, tudást. És árnyékot, igen árnyékot, tomboló kánikulában, de nem csak a Dóm mellett, hanem az újszegedi ligetben, a szűk felsővárosi utcákban, vagy a SZVSE pálya lelátója mellett. A város, amit egyszer már elpusztított az árvíz, és 1970 kora nyarán ott álltunk a partján, lestük a Tiszát. Mellünkben bent rekedt a levegő, mert féltünk, a víz újra erősebb lesz, mint a gát, és akkor elpusztul a mi városunk, és elpusztul a Hunyadi tér, az SZVSE-pálya, a Virág cukrászda, a múzeumkert is, és elmos a víz minden kavicsot a Stefánián, amin ott maradt gyerekkorunk lábnyoma.

De nem mosta el. A város él, szebb, mint valaha is reméltük, és az árnyék, a Dóm árnyéka éppen olyan hosszúra nyújtózkodik, mint negyven éve tette. Mi meg csak állunk és hallgatjuk a turisták csevegését arról, ej, de gyönyörű hely ez a Szeged, és nem szólunk egy szót sem, csak büszkén tovább-ballagunk, hogy a mi utcánkon, a Kárász utcán hallgassuk, vajon ezen a délutánon a világ legszebb lányai, akinek arcán mosolyog a tavaszi naptól kinyílt szeplő, hogyan kopogják el a szerelem himnuszát tűsarkú cipőikkel a díszburkolaton.

Ja, és koccintunk III. Károly régen meghalt király egészségére a borfesztiválon, akiről vajmi keveset tudunk, de kit zavar ez akkor, ha lila hagymás zsíros kenyérre csorog gyomrunkba a könnyű rosé bor…