2024. március 29., péntek
A CSALÁD NEMZETKÖZI NAPJA

Amikor forog az élet kereke

Vasárnap volt, anyák napja. Heves érzésekkel öleltem magamhoz a csemetéimet. Büszkeség és végtelen melegség, szeretet járta át a szívemet a kis, saját készítésű műalkotások láttán. Nem a tanítónéni, nem az óvónéni, még csak nem is apuka kezdeményezésére és felügyelete alatt készültek, hanem otthon, titkolózások és seppegések, csintalan kuncogások közepette, miközben én „mit sem sejtve” várakoztam.

Miközben egy köszönömöt küldök az ég felé, szívem összeszorul. Nem tudok nem gondolni azokra az édesanyákra, akik egy pár nappal ezelőtti felfoghatatlan tragédia folytán már soha többé nem ölelhetik magukhoz gyermekeiket. Keveredik bennem a gyász és a tehetetlen düh érzése. A tragikus halál mindig mellbe vág, az viszont szinte elviselhetetlen érzés számomra, ha gyerekek vesznek el ennyire értelmetlenül. Erre nincs indok, nincs feloldást adó válasz.

Május harmadikán egy iskolai öldöklés következtében nyolc kiskorú és egy felnőtt veszítette életét, majd két nappal később újabb nyolc személy lelte értelmetlen halálát egy lövöldözésben. Az ország mély megdöbbenéssel áll az események előtt és azóta is kérdéseket tesz fel, válaszokat fogalmaz meg.

(Illusztráció – Pixabay.com)

(Illusztráció – Pixabay.com)

Közben a történtek hatására azonnal megjelentek rajongók, követők, egyesek „csak” dicshimnuszokkal támogatják a hátborzongató tettek elkövetőit, mások pedig hasonló cselekedetekkel fenyegetik szűkebb és tágabb környezetüket. Mindannyian fiatalok, gyerekek. Felmerül bennem a kérdés, vajon valóban ekkora baj van a gyerekeink értékrendjével? Honnan ennyi düh és gyűlölet? Beszélhetünk-e valódi gonoszságról, felelősségtudatról akár az elkövetők, akár a követőik vonatkozásában? Esetleg az életkorból adódó bizonytalanságok, útkeresések, a valósággal való kapcsolatvesztés mutatkozik meg tetteikben? Ha nem tudják megfogalmazni, feldolgozni, megfelelő szavakba önteni bonyolult érzelmeiket, azok végül szélsőséges formában törnek fel belőlük? De hova csapódnak, hová ömlenek ezek? Ha nem mondhatják el senkinek, elmondják hát mindenkinek? A Facebooknak, a TikToknak, bele a nagyvilágba? Hol az otthon? Hol van mögülük a család?! Mi történt ezzel a legősibb, legszentebb intézménnyel?!

A tragédiák tükrében gyakran halljuk: megbukott a társadalom, megbukott az oktatási rendszer, megbuktak a szülők. Megbukott a család? A gyerekeink megnyilvánulásai nem éppen a háttérben álló mikroközösség működését tükrözik?

A család a társadalmi együttélés alapsejtje, legkisebb egysége. Függetlenül attól, hogy milyen felfogással rendelkezünk a család felnőtt tagjainak nemét, vagy akár számát tekintve, az biztos, hogy a család egy gyermek érkezésével válik igazán fontos és a társadalom irányába is felelősséggel tartozó közösséggé. A gyermek személyiségfejlődése ebben a közegben indul, a családban tanulja az első készségeket, itt sajátítja el az alapvető érzelmi és viselkedési mintákat. A család modellezi a gyerek számára a társadalmat. Ezen túl pedig egy olyan közösség, amely teljesen sajátos, teljesen egyedülálló akkor is, ha a kulturális háttér, szabály- és szokásrendszer, értékrend, és még számos más tényező tekintetében sok család között mutatkoznak azonosságok. Akármilyen is legyen ez a közösség, az ott felnövekvő gyermek, illetve gyermekek elsősorban a négy fal között tapasztalt mintát tükrözik, érje őket bármilyen kívülről érkező hatás, a családban őket ért impulzusok vésődnek be legmélyebben, ezeket a legnehezebb felülírni. Ha itt valami kimarad, az később nehezen pótolható, ha itt valami rossz irányba fordul, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Rengeteg tudományos értekezés vizsgálja különböző nézőpontokból a társadalomnak ezt a legfontosabb közösségét, az egyén felelősségét a család, illetve a család felelősségét az egyén vonatkozásában. A fentebb említettek tükrében az a kérdés, milyen minőségben, milyen mértékben van jelen a mai gyerekek/fiatalok mindennapjaiban a család. Mit kap ő ettől a közösségtől? Ha ugyanis az otthon négy fala között arra szocializálódik egy gyerek, hogy mindenki a saját dolgával foglalkozik, a külvilágból érkező problémák feszültségében létezik, egy idő után saját maga keres válaszokat a kérdéseire, és megtanulja, hogy a külvilág és a problémák fontosabbak, mint a család, az emberi kapcsolatok. Az étkezőasztalnál, egy reggeli közös készülődésnél, egy közös főzés, takarítás, barkácsolás, vagy bármilyen egy légtérben eltöltött tevékenység, de még egy komoly vita, netalán veszekedés alkalmával is számos információt gyűjthetünk be gyermekünk lelkiállapota, a világ dolgairól alkotott éppen aktuális állásfoglalása felől, és nagyon, de nagyon sok függ attól, hogy mit kezdünk ezekkel az információkkal. Egyáltalán kezdünk-e velük valamit, résen tudunk-e lenni, ha baj van? Ott vagyunk-e, ha kell?!

A közelmúlt tragédiáinak nyomán felmerülő kérdések és válaszok tengerében kulcsfontosságú a kommunikáció témaköre. A szavak manapság mintha folyton célt tévesztenének, vagy céltalanul bolyonganának az éterben. Hogyan jut el egy gyerek oda, hogy már nem szól, nem kérdez, csak cselekszik? Hogyan jut el oda, hogy a család előtt nem vállalja véleményét, provokatív, szélsőséges, vagy akár segélykérő megnyilvánulásait? Hogyan jut el oda, hogy inkább odavágja mindenkinek, mert közvetlen közelében nem talál valóságos kapaszkodót?

Ma, a család nemzetközi napján megdöbbenéssel kell tudomásul vennünk, hogy nem jól működünk. Persze a politikusokat, intézményrendszereket, internetet, a közösségi hálókat is hibáztathatjuk, valószínűleg nem is mindig alaptalanul. A négy fal között viszont mi magunk írjuk a fontossági sorrendet, csakis mi dönthetjük el, mit közvetítünk azok irányába, akiket a legjobban szeretünk. Tetteink, szavaink, reakcióink, elítélő pillantásaink, jutalmazó öleléseink következményeiért is mi magunk vagyunk a felelősek. Otthon, a négy fal között mindannyian hibázhatunk és bocsánatot is kérhetünk, ha hibáztunk.