2024. április 20., szombat

Otthon, édes otthon

A fazékban frankfurti leves főtt, és ő csak azért ült le a tűzhely mellé, mert muszáj volt figyelnie, ki ne fusson, ha felforr. Míg magába roskadva, görnyedten ücsörgött a támla nélküli –  igen modern, ezáltal rendkívül kényelmetlen – faszéken, fejéből a mindennapi teendőivel kapcsolatos gondolatok rajzottak elő. A gyerek cipőjét sarkaltatni kell, az anyjának se váltotta még ki a gyógyszereit, a havi túlórajelentést holnap le kell adni, és – mivel mélázó szeme épp a plafonra tévedt – ideje festetni is, lassan potyog a vakolat.

A leves közben felforrt. Félrehúzta a fazekat, de még nem akaródzott neki felállni. Az iménti észlelésétől, mármint, hogy hamarosan festetni kell, jelenlegi életkörülményeire, az otthonára terelődtek a gondolatai. „Szépen laknak” – ezt még annak idején a védőnő állapította meg, aki családlátogatáson járt náluk.

Igen, valóban, a lakásuk ízlésesen berendezett. Nem minden bútoruk modern, inkább klasszikus stílusúak, azonban épp ezért időtállók. A kiegészítőket úgy válogatták össze, hogy azok színben harmonizáljanak egymással. A nappali falán dísztányérok függnek, az üvegasztalon mutatós terítő, érdekes vonalú a virágtartó állvány, és függő kaspójuk is van. A háló bútorzata hasonlóképpen egyszerű, a konyha piros-sárga színei ugyanakkor egyenesen étvágyat csinálnak az evéshez. Mégis, mindezek ellenére, folyton az az érzése, hogy ez csupán egy lakás. Egy betondoboz négy fallal, ahol alszanak, kikapcsolódnak és étkeznek, de valójában nem igazi otthon. Talán amiatt, hogy annyira feszesen ügyel az állandó rendrakásra. Sehol egy odébb dobott díszpárna, gyűrött takaró, kallódó papucs, amiben éppen nincs láb, vagy csak úgy, az asztalon heverve, egy nyitott könyv,  továbbolvasásra várva. Ők mindig szigorú rendet tartanak, soha, semmi nincs elől, amit éppen nem használnak. Valószínűleg, ettől olyan sivár a lakás. Vajon mi kellene ahhoz, hogy igazi otthonnak érezze a lakásukat?!

Hazagondolt, szüleivel közös, valamikori otthonára. Apja kazánkovácsként dolgozott – nem mérnökként, mint a férje –, és a szülei viszonya egyáltalában nem volt kimért, mint az övé a párjával. De végül is, miért panaszkodik?! A férje, szeretete, tisztelete jeléül, homlokon csókolja, amikor hazaérkezik, míg az apja, munkából hazatérvén, azzal nyitott be az ajtón, hogy: „Na, asszony, mi jót eszünk ma?” – és odalegyintett egyet az anyja hátsójára. Náluk aztán nem állt minden glédában. A ruháik rendszeresen szanaszéjjel voltak, a szertedobált papucsokba, zoknigombócokba akárhányszor belebotlott. De a fotelban hagyott, összegyűrt pokróc alá olyan jó volt bebújni! Előtte tán épp az öccse kuporgott alatta, még érezte a teste melegét. Hát igen, ők hárman voltak testvérek, míg neki csak ez az egy szem fia van.

Igaz, azért náluk odahaza, néha zörgött a „kanál és a villa”. Emlékszik, egyszer – bár csak fültanúja volt az esetnek, a részleteket utólag mesélték el –, apja belépett a konyhába, megemelte a lábos fedelét, és elfutotta a méreg:

– Krumplis tészta?! Tegnap, anyámnál, grízes tészta volt, az üzemi étkezdében ma káposztás cvekedlit adtak, és itthon is tészta vár?! Kazánkovács vagyok, nem bolgárkertész, hát hogy élhetnék meg tésztán? Megyek is a Taknyos varnyúba, aztán rendelek egy jó adag marhapörköltet! – azzal kirohant, és úgy bevágta a konyhaajtót, hogy – mama elmondása szerint –, két lapát vakolatot kellett összesöpörnie. És mégis, gyűrött pokróc, szanaszéjjel hagyott zoknik, morcona apja közvetlen nyersesége, tészta, vakolat… talán épp ettől volt olyan otthonos náluk.

Otthon, édes otthon… Eddig jutott a múltidézésben, amikor a férje hangját hallotta. – Itthon vagy, drágám? – kérdezte a párja, és a zajok nyomán belépett a konyhába. Egy gyors homlokcsók, majd –  ami egyébként nem volt szokása – megemelte a lábost takaró fedőt.

– Frankfurti?! Már megint? Anyámnál is ezt kellett ennem, és ma az üzemi étkezdében is ez volt. Hát kecske vagyok én, hogy folyton káposztát egyek?! Majd eszem másutt, ahol ehetőt adnak – azzal vöröslő fejjel, feldúltan kirohant a konyhából. A bevágott ajtó nagyobbat szólt, mint egy ágyúlövés. És akkor őt egyszeriben megcsapta az otthon, az édes otthon szele, és csak mosolyogni tudott azon, hogy a plafonról milyen kecsesen libeg lefelé egy tenyérnyi vakolat…