Az alapítvány 1953-ban alakult meg Kanadában, azzal a céllal, hogy segítse az ottani magyar közösséget új hazájában, hogy őrizzék és továbbvigyék a magyar kultúrát. 1994-ben indult útjára a Diákok Határok Nélkül – Magyarságismereti Mozgótábor elnevezésű egy egyedülálló oktatási programja, amely Kanadából, az Amerikai Egyesült Államokból és Kelet-Közép-Európa legalább négy különböző országából hozza össze a kiváló képességű, kisebbségben élő, 13–19 év közötti diákokat. A tábor általában két hétig tart, ezalatt a részvevők körbeutazzák Magyarországot. Előadásokon vesznek részt, melyek emberi jogokról, alulról épülő demokratikus szervezetekről, médiáról, valamint a kultúra megőrzéséről és integrációjáról szólnak. A program célja lerombolni a Magyarország határain kívül élő magyar kisebbségek tévhiteit, mítoszait.
Korom Mari és Dancs Kriszta, háttérben a Bethlen csapat egy része
Mindemellett a Rákóczi Mozgótábora az a nagybetűs HELY, ahol felejthetetlen élményekben részesülnek a határon túl élő magyar fiatalok, ahol életre szóló barátságok kötődnek. Olyan élmény, amelynek a vége számos perspektívából új kezdetet jelent. Egy új gondolkodásmód kezdetét, új világszemlélet kezdetét, és bárminemű nagyítás nélkül, egy új élet kezdetét. Korom Mari és Meleghy Nándor hosszú éveken át vajdasági referensként segítették az alapítvány munkáját, és segítettek eljuttatni a tábor pályázatát az itteni fiatalokhoz. Korom Mari táborozóként került kapcsolatba az alapítvánnyal.
– 2003-ban vettem részt a táborban. Akkor még 15-16 napos volt, három fő helyszínnel: Miskolc, Győr, Pécs, és természetesen az utolsó néhány napot együtt töltöttük a többi csapattal Budapesten. Sokkoló belegondolni, hogy ez már 20 évvel ezelőtt volt. Ami azt illeti, a program részleteire nem igazán emlékszem, csak arra, hogy nagyon sok mindent csináltunk. Mindig korán keltünk, és késő estig pörögtek az események. Rengeteg templomban jártunk, és irdatlan mennyiségű lépcsőt másztunk meg mindennap. A tábor „következményeit” viszont mai napig tapasztalom, mivel a legjobb barátaim 90 százaléka valamilyen módon az alapítványhoz kötődik. Néhány év szünet után visszamentem egy találkozóra, ott kerültem újra kapcsolatba az alapítvánnyal – mesélte Korom Mari.
A fejlődés útja
– Ezután egy évben csoportvezetőként mentem vissza a táborba, akkor még a 15-16 napos verzióban ismét körbeutazhattam Magyarországot a csoportommal. Az azt követő évtől pedig bázistag lettem Pécsett. Összehasonlíthatatlan élmény táborozóként részt venni a programokon, vagy szervezőként tevékenykedni. Résztvevőként csak élvezed a programot, de amikor te felelsz az aktuális 135 fiatal testi-lelki épségéért és szórakoztatásáért, teljesen más szemszögből látod a dolgokat.
Korom Mari kiemelte, hogy csoportvezetőként azt érezte legfőbb feladatának, hogy minél előbb minél erősebb közösséggé kovácsolja a csapatát.
– Emlékszem arra az attitűdre, amit a kanadaiaknál láttam, amikor résztvevőként voltam a táborban. Ahogy mondtam, 2003-at írtunk, a 90-es évek balkáni háborúinak hangulata még érezhető volt. Szerbia helyzetét sokkal reménytelenebbnek éreztük, amikor Magyarországra érkeztünk. Valahogy kevesebb pozitív perspektíva volt számunkra, mint bárki másnak a környező országokból. Ekkor azzal szembesültünk, hogy ott van két kanadai, a szervező házaspár, Aykler Béla és Papp-Aykler Zsuzsa, vagyis mindannyiunk Berci bácsija és Zsuzsa nénije, akik mindig mindenre a megoldást keresik, és nem a problémára fókuszálnak. Emlékszem, hogy utolsó nap a hotelben maradtak az ajándék borok. Zsuzsa néni és Berci bácsi közelében voltam épp, így fültanúja lehettem egy olyan beszélgetésnek, amely mély nyomot hagyott bennem. Zsuzsa néni megkérdezte Berci bácsit, hogy hol vannak a borok, aki pánikolás helyett nyugodtan válaszolt, hogy sajnos ott maradtak a hotelben. Erre Zsuzsától nem a Kelet-Közép-Európában megszokott alapreakciót kapta, tehát ahelyett, hogy összevesztek volna, Zsuzsa néni azt mondta, hogy nem baj, majd megoldjuk. Ezek után én is ezt az attitűdöt vittem tovább, ez jellemzi a felnőtt életemet. Feszültség és pánikolás helyett csak arra gondolok, hogy semmi baj, van egy probléma, ami arra való, hogy megoldjuk. Fontos, hogy a táborban részt vevő kelet-közép-európai fiatalok megtapasztalják ezt a sokkal szabadabb, inkább a megoldásokra és a lehetőségekre fókuszáló gondolkodásmódot.
Papp-Aykler Zsuzsa a résztvevőkkel
A tábor rengeteg fiatal gondolkodásmódját mozgatta, sőt változtatta meg gyökeresen a harminc év alatt.
– A pécsi programok közül kiemelném azt a két-három órás beszélgetést a résztvevőkkel, amikor a nyelvhasználattal kapcsolatos témák kerülnek szóba. Igyekszünk megértetni a fiatalokkal, hogy az érvényesüléshez muszáj megtanulniuk az adott ország hivatalos nyelvét. Nyilván ismerjük a történelmi viszontagságokat, a nemzetek közötti feszültséget, de ahhoz, hogy egyenértékű állampolgárként tudjon valaki érvényesülni a munkaerőpiacon, szükség van arra, hogy az ország nyelvét megtanulja. Évek óta beszélgetünk erről a csoportokkal. Felemelő érzés volt, amikor az egyik találkozón odajött hozzám egy felvidéki srác, és azt mondta, hogy az előadásom után megtanult szlovákul, mert rájött, hogy amennyiben otthon szeretne érvényesülni, egyetemre menni, majd munkát vállalni, akkor erre szüksége van.
Korom Mari jelenleg az alapítvány kuratóriumi tagja.
– Bár a koronavírus-járvány miatt három évig nem volt tábor, az alapítványban nem állt meg az élet. Az ösztöndíjpályázatunk továbbra is él az egyetemisták számára, Gyergyóban étkeztetési programot vezetünk már több éve. Illetve most az ukrajnai helyzet is fókuszba került. Különféle akciókat szerveztünk, segélyszervezetekkel együttműködve igyekszünk mindent megtenni azért, hogy segítsük az ottaniakat, illetve egy rendkívüli ösztöndíjprogramot hoztunk létre az ukrajnai táborosainknak.
Ami a vajdasági Rákóczi Családi Kör tagjait illeti, a találkozóik alkalmával önkéntes munkaakciókat is szerveztek. Egy ilyen összejövetel alatt például átfestették a hajdújárási focipálya lelátóját, valamint egy iskola kerítését is.
– A munka tehát nem áll meg, próbáljuk átadni a fiataloknak a lendületet, a pozitív világszemléletet, azt, hogy nincsenek egyedül a világban. A tábornak az az egyik legnagyobb ajándéka, hogy a fiatalok rájönnek, hogy hasonló problémákkal néznek szembe vajdaságiként, mint egy erdélyi vagy egy kárpátaljai fiatal. Ez alapozza meg az erős összetartozás érzését is. Nagyon sok tehetséges fiatal került ki az alapítvány berkeiből. Orvosok, újságírók, politikusok, színészek. A pályázati rendszer jól kiszűri a tehetséges fiatalokat, így a határon túli értelmiség krémjével foglalkozhatunk.
Az összekovácsolódás élménye
Meleghy Nándor 2001-ben vett részt a táborban, majd a következő évben segédvezetőként ment vissza. 2002-től egészen mostanáig vajdasági referensként tevékenykedett, tehát a tábor népszerűsítésén dolgozott, illetve a pályázatok elbírálásában vett részt.
Meleghy Nándor
– Mindig igyekeztünk minél több fiatalhoz eljuttatni a pályázati felhívást, a legfőbb reklámot, vagyis inkább információforrást viszont mindig is a volt táborozók jelentették. Mindenki, aki részt vett a táborban, pozitív energiával és rengeteg élménnyel tért haza, amit elmesélt az ismerőseinek, akik a következő évben jelentkeztek. Amikor belecsöppentem a szervezésbe, még nem volt mindenkinek mobiltelefonja, hanem kiküldtünk egy listát levélben arról, hogy nagyjából mire lehet számítani, mit szabad hozni, és mit nem. Akkoriban a digitális fényképezőgép is ritka volt, de aki csak tudta, hozta a filmes fényképezőgépét, és a több mint két hét alatt korlátozott számú, 36 vagy 24 képet tudott csak készíteni. Nagyon sok időt töltöttünk a buszban, amikor az egyik helyről a másikra utaztunk. Minden csapatban volt legalább egyvalaki, aki tudott gitározni, így az utazás alatt rengeteget énekeltünk és beszélgettünk, ezáltal kovácsolódott össze a csapatunk. Abban az időben Jugoszláviából még nem sok fiatalnak volt lehetősége külföldre utazni. Mindenki számára hatalmas élmény volt olyan határon túl élő magyar fiatalokkal találkozni, akik hasonló sorsúak, és ugyanazt a nyelvet beszélik. Ez igazi összekötő erőt jelentett akkor is, és jelent még mindig.
A szervezők legfőbb feladata, hogy a tábor attraktív maradjon a fiatalok számára, mivel az idők változnak, ezzel együtt pedig a generációk is.
– Például 20 évvel ezelőtt még walkmanok voltak, most pedig már mindenkinek okostelefon van a zsebében. Szerencsére a határon túl élők életszínvonala is javul. Változnak a fiatalok ingerigényei is, emiatt nagy kihívás olyan programokat szervezni, amelyek érdekesek, mégis átadják azt az üzenetet, amit szeretnénk.
A 2015-ös Rákóczi Mozgótábor
Zsuzsa néni azt mesélte, hogy volt egyszer egy fiú és egy lány a táborban, akik egymásba szerettek. A tábor után a lány levelet írt Zsuzsa néninek, hogy sajnos semmi másra nem tudott figyelni, csak a fiú csillogó szemére, így nem tudta kiélvezni a programokat, és arra kérte levelében a szervezőket, hogy engedjék meg, hogy a következő évben ismét elmenjen, de erre sajnos nem volt lehetőség.
– A pályázati felhívásban benne van, hogy a táborban csak egyszer vehet részt valaki. Minden évben két vagy három 50 tagú csoportba osztottuk be a fiatalokat. Ehhez hozzá kell adni a helyi programvezetőket, valamint a csoportvezetőket és a segédeket. A tábor ingyenes a résztvevők számára, az anyagi forrásokat a kanadai magyarság önkéntes adományaiból gyűjtjük össze. Ez egy hatalmas kaliberű projekt. A célja, hogy a fiatalokat megerősítse minden szempontból, hogy merjenek azok lenni, akik valójában, hogy ki merjék mondani azt, amit gondolnak, hogy megtapasztalják, milyen sokat ér a szavuk, annak ellenére, hogy nemzeti kisebbséghez tartoznak a saját országukban. Hogy megértessük velük, hogy lehetőségük van a tanulásra és az utazásra. Valójában valamiféle különleges varázst ad az egésznek, hogy mindenki életében csak egyszer vehet részt a táborban. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a tábor után sem engedjük el a fiatalok kezét. Minden résztvevő a Rákóczi Családi Kör tagjává válik, és évente több találkozót szerveznek a régi táborozók számára.
A fiatalok két hetet töltenek sorstársaikkal, így nem meglepő, hogy búcsúzáskor megszakadnak a szívek.
– Rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk a fiataloktól. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy soha senki nem bánta meg, hogy elment a táborba. Azt szokták mondani, hogy az elemi iskolában, vagyis abban az életszakaszban megismert emberek közül szokott kikerülni egy-két olyan barát, aki egy életen át végigkísér, de számos olyan életre szóló barátságot említhetnék, amelyek a Rákóczi Mozgótáborában születtek.
Nyitókép: Táborozók a Parlament előtt, 2015
