2024. április 25., csütörtök

Összeöltő táj

Száz évvel ezelőtt, 1923-ban, Szabadkán alakult meg a Vajdasági Magyar Képzőművészek Egyesülete, amelynek megalapításában az a festő is részt vett, akinek nyugtalanító alkotásai nemcsak a helyi múzeumban, de neves galériákban és féltve őrzött magángyűjteményekben is megtalálhatók. Sem a sikert, sem az elismerést nem adta meg neki Szabadka, de nem hozta el ezt Újvidék sem. Ha lehetséges volna, akkor az ő művei volnának a bácskai táj kottái. Szélborzolta madártollak és elmélázó vonatfüttyök között pihenő táj.

1942. november 15-én jelent meg a Kalangya címoldalán Farkas Béla akvarellje. Érthetetlen egy munka. Egyszerre tél és ősz és tavasz. Az árnyékok ősziesek, a csupasz faágon éneklő madarak a tavaszt idézik, a fázósan kabátjába burkolózó három cigány pedig, akik hangszereikkel hazafelé igyekeznek az átdolgozott éjszakát követően, a telet idézik, legalábbis első ránézésre. Második ránézésre már feltűnnek a falevelek a madarak felett, és az is látszik, hogy a három muzsikus nem is burkolózik fázósan a kabátjába. A prímás görnyedt ugyan, de csöppet sem fázós. A klarinétos keze viszont zsebébe süllyesztve – mégiscsak hideg lehet a hajnal. A bőgős egykedvűen bandukol leghátul, belőle aztán nem tudjuk kiolvasni az időjárást, az évszakot.

Farkas Béla akvarellje mindent elmesél, amit a bácskai tájról tudni érdemes. És ez ugyanaz, amiért itt élni jó. Amit tudni érdemes, az egyenlő azzal, amiért jó itt élni. A finom hangulatú akvarell nem tivornyáról árulkodik, röfögő bácskai parasztokról, akik egyszerre finganak és büfögnek, miközben két kézzel marják a kacsacombot, hogy aztán a vastag falú pohárból utánaküldjék mindent elbíró gyomrukba a savanyú fehér bort.

Létmányi Czakó Tibor a Kalangya ezen számában Egy elátkozott bácskai festő címmel közölt, figyelemre méltó és ma is időtálló tanulmányában azt írja: „Minden értéket meglátott, művészetében azonban nincs elődje. Önmagát adta, a világháború idegtépő szuronyrohamainak visszaemlékezéseit, a testvérré lett bajtársnak hősi halálát és az örökös őszt, amelynek hangulatával élte le az életét […]” A tragikus sorsú festő művészetével Létmányi István újságíró is foglalkozott a Hídban, akiről sajnos nem tudom, hogy rokona-e a patikus és költő Létmányi Czakó Tibornak. Egymásra rétegeződő szövegek, cikkek bukkannak elő a múltból, amelyek kiegészítik Bela Duranci Farkas Béla-monográfiáját.

Az elmúlt évszázadban – mára sokszor már ismeretlen – nevek és az ő szövegeik teremtették meg azt a szövetet, ami által összeölt bennünket a táj. Mára mi magunk vagyunk a szövet és az öltések. Magunkat férceljük bele az anyagba. Magunkkal foltozzuk össze a szöveten keletkezett hasadásokat, amelyekben, akár valami szakadékban, életművek tűntek el nyomtalanul.

A megújuló Kalangyáról szóló írásában Herceg János így fogalmazott: „Röviden arról beszélni, hogy mi nekünk Bácska, nem viszi közelebb ügyünket sem az anyaországban, sem az itt élő magyarhoz: szólamok és közhelyek nem illenek a mi hitünkhöz. Sokat akarunk; kifejezni Bácskát, eloszlatni azt a ködöt, amelyet a rossz népszínművek borítottak erre a vidékre, s megmutatni a bácskai embert olyannak, amilyen.” Ma sem kívánunk mást tenni, feladatunk ugyanaz, megmutatni a bácskai embert olyannak, amilyen („ne csodálkozzék senki, hogy érdes a hangunk; a nemzeti műveltség sugarai gyengén jutottak el hozzánk” – folytatta Herceg János), de ehhez már nem csak a rossz népszínművek általi köd eloszlatására van szükség. Ehhez természetesen többféle hangra, színre, nézőpontra van szükség, ám ez korántsem magától értetődő. Erről juthat eszünkbe, hogy noha tűnhet úgy, hogy magától értetődő, hogy nagyjából ugyanazon időben induló folyóiratok közül van, amelyik megmarad, és van olyan, amelyik megszűnik. Mint ahogyan van olyan nap, amikor esik az eső, de akad olyan is, amikor süt a nap.