Az öreg – családon belül nagyapa, másoknak nem ritkán vén fösvény – valóban igen takarékos, mértéktartó életvitelt folytató morózus, magánakvaló ember volt. Mindenki tudta róla, hogy nem szívesen vidámkodik még a családjával sem, hát még idegennel. Hozzátartozóitól megkövetelte az abszolút fegyelmet, utasításai feltétlen megtartását, házon belül a katonás rendet, másokkal szemben a határozott, de minden körülmények között tisztességes elbánást, becsületes eljárást.
Hát igen, a nagyapa a fogához vert minden fillért, fölöslegesen egy árva petákot se adott ki a markából. Persze, meg is dolgozott érte. Még vénségére is megfogta az eke szarvát, kijárt aratni a kaszásokkal, részt vett a szüreteken, hajlott hátára köttette a puttonyt, úgy erőltette fel magát a hegyre, de így hetvenen felül is, még mindenben igyekezett az élen járni. Agyondolgozta magát azért a kevéske pénzért, hogy családja szerény, de biztos megélhetését fedezni tudja. Arra nem telt, hogy félre is tudjanak tenni, mindent folyamatosan feléltek, nagy volt a család. Soha nem volt egy árva garas sem, aminek ne lett volna meg a helye a szerteágazó háztartásban.
A lányka, az első kisunoka, mindezt nem értette még, és nem is nagyon érezte szükségét, hogy többjük legyen, hiszen amire feltétlenül költeni kellett, arra a közös háztartásban élő nagy család minden tagjának, mindig jutott.
Cseperedve azonban egyre-másra észrevette a saját személye, meg a más lánykák közötti különbséget: ennek tarkább a ruhája, mint az övé, s gyakrabban is váltogatja, amannak színesebb szalagot kötöttek a hajába, azután meg a mások háza is rendszerint nagyobb, a közvetlen szomszédjuké is, mely szinte leárnyékolja az ő - hátsó udvarra hosszan elnyúló, alacsony mennyezetű - paraszti portájukat.
Úgy tízéves lehetett, amikor a bolondos, szoknyákat lobogtató falusi szél átfújt a szomszédék telkéről egy színes képekkel teli újságot. Ilyent még nem is látott! Az újság lapjain ugyanis csodaszép lányok és asszonyok mutogatták magukat pompázatosnál-pompázatosabb ruhákban. A legszebb azonban a végén volt, a hátsó borítón, ezért a csodálkozástól önkéntelenül felkiáltott: ez egy valódi tündérkirálynő! A pazar ruhában bábuként pózoló, lárvaarcú fiatal nő szivárványos színű, fodros-bodros, térdig érő harangszoknyát viselt, melyet fényes öv választott el a hasonlóan szivárványos színű felsőrésztől. A látottak szinte megbabonázták. Csak ült a kép előtt, és káprázó szemeivel próbálta a látványt magába szívni, megörökíteni. Egyszer csak súlyos férfikéz ereszkedett a vállára:
– Mi a csudát mívelsz? Kié ez az újság? Honnét vetted?
A munkától bütykös ujjak fogása nem lazult, s bár fájdalmat nem okozott, kikényszerítette belőle az őszinte választ:
– Nem vettem el sehonnan, idefújta a szél!
– Aztán mit nézel annyira rajta?
Próbálta a háta mögé dugni, de nem sikerült. Az öreg elvette a kezéből.
– Miféle ruha ez?
A lányka ekkor már értett a betűkhöz, előzőleg el is olvasta, amit a lap alján a ruha színéről és taft anyagáról írtak, most azonban úgy mondta, ahogy emlékezett rá:
– Szivárványos tafota.
– És ez neked tetszik?
–Nagyon! – sóhajtotta, s szinte beleremegett a vágyakozásba. Ha neki egyszer ilyen ruhája lehetne!
Az öreg nem szólt semmit, csak odanyújtotta az újságot. Hátat fordított neki, és befelé indult a házba. Mentében, csak úgy a válla fölött morogta:
– Tudod, mit kell vele tenni. Add rögvest vissza a szomszédéknak!
Az újságban látott kép azzal, hogy elkerült a szeme elől, már nem jelentett sajgó fájdalmat a kicsi lánynak, s hiányérzete se volt, lassan el is feledkezett róla, bár eleinte - maga sem értette, hogy miért - még álmodott is róla. Ha egyszer ő is egy olyan tündérruhát viselhetne! A legszebb lenne benne a világon!
Teltek-múltak az évek. A munka nem lett kevesebb, csak az éltető erő. Az öreg még mindig hajtotta magát, bár többen mondták neki, fölösleges ez a nagy hajsza. Hiszen a gyerekek elmentek a háztól, már az unoka is felnőtt nő, lassan férjhez megy, ősszel meg lesz az eljegyzés.
Készültek is rá nagyon. Mindenki izgatott volt, hamarosan már csak két hét volt hátra a várva várt nagy eseményig.
Az eljegyzés előtt pár nappal az öreg rosszul lett. Talán a nyárvégi, erőltetett mezei munka tette, vagy hogy az őszi szántásból is kivette a részét, s a szüret is csak nemrégiben ért véget. Megviselte a sok munka - legalábbis, a család ezt gondolta. Bevitték a kórházba, de az orvosok nem sok jóval kecsegtették a hozzátartozókat. Kimerült, elfáradt a motor - mondták -, megtört a test, elfásult a lélek.
Mikor reggel bementek látogatni, már a halálán volt. Megfogta a fölébe hajló felesége kezét, és gyenge hangon valamit suttogott neki. Az asszony nem értette. Rákérdezett:
– Mit mondtál?
Az öreg, amennyire csak telt tőle, emeltebb hangon megismételte:
– Az ágyunkban, az én felemen, a matrac alatt, kendő, benne pénz.
– Mi legyen vele?
– A Terkának, a kézfogóra. Én gyűtöttem ruhára, garasonkint, nyolc éven át.
– Aztán milyen legyen az a ruha?
– Hát olyan, amillyet annyira akart, szivárványos tafota…….
Illusztráció: N. Silling Mária alkotásai
