Fontos számomra a szabadság

Nyílik a szerkesztőség ajtaja, és az egész előteret belengi egy kedves, éneklő köszönés. Megérkezik Ági, vagyis Homolya Horváth Ágnes, napilapunk Tiszavidék rovatának szerkesztője. Mosolyával, amellyel betoppan a szerkesztőségbe, az összes rosszkedvet elűzi, folyamatos optimizmusa pedig mindenkit kirángat a legmélyebb gödörből is, pedig még egy szót sem szólt senkihez, a kisugárzása is elég ehhez. Mindenkihez van egy-két jó szava, amitől az addig hatalmasnak tűnő probléma eltörpül. Nehéz róla nem szuperlatívuszokban beszélni, ám aki ismeri őt, jól tudja, ez nem ámítás.

A kutatások szerint egy hatékony, motiváló vezető a viselkedésével, szorgalmával, lelkesedésével, hozzáállásával és döntéseivel képes példát mutatni az alkalmazottainak, így nyugodtan állíthatjuk, hogy a jó vezető legfőbb ismertetőjegye, hogy példaképként szolgál. Ez Ágira teljes mértékben igaz, hiszen több fiatal újságírót indított már el a pályán, folyamatosan egyengeti az útjukat, emellett munkájával is motiválja őket, hiszen csaknem 20 éves munkatapasztalattal a háta mögött már van mit tanítania.

– Azt, hogy én újságíró lettem, igazából a kényszer szülte. 1999-ben meghalt az édesapám, majd nem sokra rá a nagyszüleim is, és a nagy családból kicsi lett, hárman maradtunk édesanyámmal és a testvéremmel. Akkor döntöttem el, hogy szeretnék valami munkát, hiszen csak édesanyám fizetésére számíthattunk, én pedig még Újvidéken éltem. Akkor jött a lehetőség, hogy Kartag Nándor és Buda Hajnalka révén elkezdhettem dolgozni a Vajdasági Televízióban. A szárnyuk alá vettek és igyekeztek megmutatni, mit hogyan kell csinálni a tévében. Főleg művelődéssel foglalkoztam, az állt közel hozzám, ugyanakkor más műsorokra is készítettem bejátszásokat. Később Zentán megismerkedtem Laták Istvánnal, aki már akkor is a Magyar Szó sportrovatának a vezetője volt, és elmondta, hogy nagyon nagy szükség lenne valakire a Magyar Szóban, aki tud írni, illetve már van valamiféle tapasztalata is. A sportrovatra kerestek újságírót, és habár tisztában voltam vele, hogy semmi közöm nincs a sporthoz, sőt kifejezetten távol áll tőlem, mégis belevágtam. Mindig is merész voltam, így ez sem tartott vissza. Úgy gondoltam, hogy ha tényleg akarom, akkor meg tudom tanulni. Egy ideig párhuzamosan dolgoztam a televíziónak és az újságnak, de csakhamar rájöttem, hogy ezt így nem tudom sokáig folytatni. Akkor már inkább a nyomtatott sajtó felé húzott a szívem, függetlenül attól, hogy a sportrovaton dolgoztam. Ahogy múlt az idő, beláttuk Laták Istvánnal, hogy a sportújságírás nem az én utam. Éreztem, hogy jó újságíró válhat belőlem, csak nem ezen a területen. Kíváncsi voltam, tetszett, ha interjút kellett készítenem egy sportolóval, ugyanakkor sokkal jobban érdekeltek a hétköznapi témák. Így két év után átkerültem a Tiszavidék rovathoz, és azóta is itt vagyok – emlékezik vissza a kezdetekre, majd arra a kérdésre, szerepelt-e valaha is a tervei között, hogy ezzel foglalkozzon, csak annyit felel, hogy így hozta az élet. Úgy érzi, hogy a mai fiataloknak sokkal könnyebb dolguk van, hiszen mire kikerülnek a középiskolából, rengeteg tájékoztatást kapnak a továbbtanulást és a különféle szakmákat illetően, így sokkal felvilágosultabbak. Ezzel ellentétben, a kilencvenes években, ő úgy érezte, hogy tájékozatlan, viszont azt tudta, hogy a gimnázium után tovább kell tanulnia. A Magyar Tanszék tűnt számára a legmegfelelőbbnek, viszont soha sem képzelte el magát sem tanárként, sem pedig újságíróként.

Az élet azonban ez utóbbit sodorta az útjába, és milyen jól tette! Ági kíváncsi jelleme több díjat eredményezett már. 2019-ben kiérdemelte a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elismerését a nyomtatott sajtó kategóriában, néhány héttel ezelőtt pedig a Külhoni Média a Családért-díj közönségdíjasa lett. Ez utóbbinál egyik olyan munkáját díjazták, amelyben azt a zentai Horváth családot mutatta be, amelyik több évnyi sikertelen próbálkozás után végül a hazai lombik program mellett döntött, aminek köszönhetően három gyönyörű ikerlány szüleivé válhattak.

– Van egy ismerősöm, aki egyszer úgy fogalmazott, hogy szociálisan érzékeny vagyok. Igaza lehet, hiszen már számos családriportot írtam, több ember élettörténetét is bemutattam. Pl. egykoron a zentai kaszárnyában megvertek egy kiskatonát, és Kabók Erika engem küldött ki Gombosra, hogy keressük meg, és írjuk meg a történetét. Valahogy az élet úgy hozta, hogy mindig voltak olyan témák, amelyeknek volt visszhangja. A Horváth család történetében az volt az érdekes, hogy kilenc évvel ezt a születést megelőzően születtek legutóbb hármasikrek Zentán, ami pedig még érdekesebbé teszi számomra, hogy róluk is én írtam. Újdonságnak már nem számított, hiszen már másfél évesek voltak a lányok, amikor a beszélgetés készült, mindenképp szerettem volna azonban, ha lenne sajtómegjelenése a történetüknek, hiszen a szülők részt vettek a szerbiai lombikprogramban. Nagyon sokan vannak, akik meg sem próbálják a hazai lehetőségeket, hanem egyből Magyarországra mennek. Számomra fontos volt, hogy megmutassam, ki kell használnunk a szerbiai lehetőségeket is, hiszen itthon fele annyiért, sőt akár ingyen is elvégeztethetjük ezeket a beavatkozásokat. Emellett vajdasági magyarként ne érezzük úgy, hogy nekünk ez nem jár – fogalmaz Ági, aki két gyönyörű kislány, Eszter és Júlia édesanyja. Férjével, Ákossal négy évet vártak a gyermekáldásra, majd az első kislányuk megszületését követően három évre újra kopogtatott a gólya. Nem tagadja, mindig is anyaként képzelte el magát.

– Nagyon szeretem a szakmám, az újságírást, szeretem jól végezni a munkám, törekszem a tökéletességre. Azt vallom azonban, hogy elsősorban nő és anya vagyok, és ez a legfontosabb. Úgy érzem, hogy a család, a gyerekek és a férjem a legfontosabbak számomra, és csak utánuk jön a munka. Ezt egyáltalán nem úgy értem, hogy akkor ezt lesöpröm az asztalról, hanem úgy, hogy akkor tudok jó újságíró lenni, ha itthon minden rendben van. Mindig kell egy hely, ahol feltöltődsz, ahol segítenek neked, ahol megértenek téged. Amióta újságíró vagyok, Ákos a társam. Kell egy olyan háttér, ami állandóan támogatja az embert, mert újságírónak lenni nem egyszerű. Régebben sokkal több rendezvényre jártam, de Ákos egyszer sem mondta, hogy most ne menjek el, hanem inkább főzzek, soha nem kérte számon, hogy egy közös program helyett miért megyek el dolgozni és hasonlók. Több türelem kellett hozzá, hiszen hétvégén többet voltam terepen, de Ákos mindig támogatott ebben, és a mai napig is nagyon sokat segít. Sajnos ezt már magától értetődőnek veszem, és bele sem gondolok, mekkora kincs egy ilyen rugalmas, megértő társ – magyarázza.

Minden szakmának megvannak a maga nehézségei. Az újságírás kívülről igen érdekes munkának tűnik, hiszen az újságíró mindig ott van az első sorokban, első kézből kapja a friss információkat, a televízió esetében képernyőn van, látják és felismerik az embert. A szépnek tűnő dolgokat azonban eloszlathatja az újságírás egyik legnagyobb hátulütője, hogy az embernek nincs megszabott munkaideje, hiszen egy újságírót nem lehet a nyolc órás keretek közé szorítani. Akkor dolgozik, amikor van esemény, legyen az délelőtt, délután, este vagy akár a nap közepén, a legtöbb nagyobb esemény viszont hétvégén van. Nem hiába mondják, hogy egy újságíró 24 órában teszi a dolgát, hiszen folyton figyel, bármi is történik, arra gyorsan kell reagálnia. Minden nőnek szüksége van egy erős támaszra, aki elfeledteti vele a munkahelyi problémákat, egy újságíró mellett azonban különösen elkel a türelmes társ.

– Régebben, amikor csak ketten voltunk, akkor nagyon egyszerű volt, mert Ákos sok helyre eljött velem, nagyon nyitott volt. Amikor már mindkét lányunk megszületett és még kicsik voltak, nekem nagyon nehéz volt, hiszen folyamatosan lelkiismeret-furdalás gyötört, amikor hétvégén itthon hagytam őket. Ákos mindig kérdezte, hogy miért érzem rosszul magam, hiszen itt van ő is, ugyanolyan szülő, mint én, és ez megnyugtatott. Mindenben segített. Amikor már picit nagyobbak lettek a lányok, akkor előfordult, hogy elvittem magammal őket pl. egy képkiállítás megnyitójára, vagy akár az aratóversenyre. Voltunk együtt kézműves foglalkozáson is, amelyet a Gyermekbarátok Egyesülete szervezett: én dolgoztam, a lányok pedig szórakoztak. Sokat nyom a latba az, hogy rugalmas a munkaidő. Voltak olyan évek, amikor esténként írtam, ugyanakkor volt olyan is, hogy igyekeztem mindent elvégezni a szerkesztőségben, hogy otthon már csak velük tudjak lenni. Most megint egy másik korszakba léptünk, ugyanis a lányok iskolások lettek, így ha délelőttösök, akkor a teljes délelőttöm szabad, éppen ezért azokban a hónapokban a délelőttökre próbálom tenni a munka legjavát, ha pedig délutánosok, akkor ahhoz igazodom – meséli.

Nagyon kíváncsivá tesz azonban a másik oldal is, hogy ki mit gondol Ági foglalkozásáról. Két kislánya határozott véleménye az, hogy szeretik, hogy édesanyjuk újságíró, és azt szeretik a legjobban, hogy időnként elmehetnek vele. Julinak, Ági kisebbik lányának leginkább a Felsőhegyhez közeli ásatás tetszett. Ákos úgy véli, hogy mindenkinek meg kell adni azt a bizonyos kis szabadságot.

– Mindig egyeztetjük a dolgokat. Alkalmazkodunk egymáshoz. Ahogyan Ági is mondta, soha nem szoktam akadályozni abban, hogy ő bárhova is elmenjen, és ezt nem csak a munkára értem. Most pl. fazekas tanfolyamra jár, hegedül. Egy dolog a család, mellette azonban kell valami saját elfoglaltság is, ami feltölti az embert – hangsúlyozza Ákos.

– Igen, számomra a szabadság rettenetesen fontos – veszi át a szót Ági. – Nem olyan értelemben, hogy bármit megtehetek, hanem úgy, hogy amit nem muszáj, azt nem fontos megtennem. Úgy érzem, hogy nekünk egy ilyen szép, szabad kapcsolatunk van: szabadon tudunk mozogni. Tudom, hogy nem fog rám haragudni azért, mert esetleg szaladnom kell megírni valamit, nem veszi zokon, ha este nem fogok tudni vele megnézni egy filmet, mert épp a másnapi interjúra kell készülnöm. Inkább még biztat is, hogy csak csináljam, ha úgy érzem, hogy ezt most kell megtennem. Az újságírásban is ezt a szabadságot szeretem, a kötött munkaidőt már el sem tudnám képzelni – fejti ki Ági, aki nem tagadja, abban, hogy jó újságíró, anya és feleség lehessen egy személyben, nagyon nagy szerepe van az édesanyjának is, hiszen nagyon sokat segít neki, majd nevetve hozzáteszi, nagyon jó, hogy az újságírás ekkora szabadságot ad az embernek, azt azonban maga sem tudja, hogy az újságírók mikor szoktak főzni.

– Segítség nélkül is képes lennék boldogulni a hétköznapokban, látom azonban, hogy a gyermekeim biztonságban érzik magukat, és boldogok attól, hogy itt a nagymama, amikor én nem vagyok itthon. Ezt semmiért sem adnám oda. Mire én indulok, addigra ő ideér, így a lányoknak van kivel megírniuk a házi feladatot, van, aki megfőzi nekik az ebédet, van, aki már itthon van, mire ők hazaérnek az iskolából. Ezt én igazából nem tudnám megadni nekik az újságírás mellett. Végtelenül hálás vagyok az életnek és az édesanyámnak azért, hogy itt van nekünk. Én sem voltam soha egyedül, mert a nagyszüleimmel laktunk, és mindig biztonságban éreztem magam, ha ők itt voltak. Szerintem nagyon nehéz egy újságírónak anyukának is lenni és a munkáját is jól csinálni. Én kiváltságosnak érzem magam. Szerintem a család nagyon fontos az ember körül, és a család nemcsak a férjből, a feleségből és a gyerekekből áll, hanem a nagyszülők is beletartoznak. Ők a támaszok, ők segítik a fiatalokat. Ezt a családmodellt tették majdnem tönkre a múlt században, ám szerencsére sokan felismerték azt, hogy családban tudunk erősek lenni, úgy tudunk igazán stabilak lenni. Én ebben hiszek – fogalmaz Ági, aki akkor, amikor arról kérdezem, hogy ha újrakezdhetné, újra újságíró lenne-e, csak annyit felel, egészen biztos abban, hogy újra ezt a hivatást választaná, majd mosolyogva hozzáteszi, hogy lányaitól is sokszor hallja: „Anya, én is újságíró leszek”.